Hubai Péter:Az Una Sancta és a bizniszegyházak
Egy theológus dilemmáiÉlet és Irodalom, LV. évfolyam 37. szám, 2011. szeptember 16.http://www.es.hu/hubai_peter;az_una_sancta_es_a_bizniszegyhazak;2011-09-14.html#.TnxGy5vcTgs.email„Lejárt a bizniszegyházak kora" - olvasom a 2011. évi C. törvényt beterjesztő parlamenti képviselőként nyilatkozó református lelkész kollegám szavait egy hetilapunkban (Reformátusok Lapja - a szerk.) az egyházi törvényről, melyre azért volt szükség, hogy „kiszűrjük azokat a szervezeteket, amelyeket valójában nem vallási tevékenység, hanem az egyházaknak járó kedvezmények megszerzése céljából hoztak létre". A felvetett probléma meglétét nem vitatva meg kell állapítanunk, hogy ha valóban e célból született a törvény, akkor az inadekvát választ adott erre a társadalmi kérdésre. Ez azt jelenti, hogy megoldás helyett új problémákat generál.Jogászok vagy társadalomtudósok nyilván más oldalról ragadnák meg a problémát, én theológusként gondolkodom erről. Úgy vélem, hogy a törvényalkotók - és köztük különösképpen is a theológiailag iskolázottak - legalább két ponton nagyot tévedtek.Ezen túl persze a logikusan gondolkodni igyekvők, egyháziak és szekulárisak egyaránt, szeretik a bukfencek nélküli konzisztens okfejtéseket és az őszinte beszédet. A 2011. évi C. törvény már a praeambulumában rögzíti, hogy Magyarországon az állam és egyház különváltan működik, „de az együttmunkálkodás kölcsönös előnyökön alapuló elveit megfelelően érvényesítve". Az egyházi törvény eme apóriája az, amely a Nagy Konstantin császár óta fennálló helyzetben megoldhatatlan dilemmák sorozata elé állítja mind a Hatalom politikai, mind a Szentséges e világi modern képviselőit. (A középkoriakat ez nem zavarta.) A törvény szövege végig homályban hagyja, hogy miről is van szó, a lényegről azonban föllebbenti a fátylat a diszkrét eufémizmus: „kölcsönös előnyök". Ezt kevésbé emelkedett nyelven úgy hívják: üzlet; közkeletű idegen szóval: biznisz. A legkevésbé sem rossz dolog, mindnyájunknak szüksége van rá, s élünk is vele - ezért kár pejoratív hangsúlyt adni neki. Ha valóban így van, akkor a törvény az állam és (egyes) egyház(ak) bizniszéről szól.A jó szándékú törvény hamar kisiklik, éspedig azért, mert egy vallásos témáról szóló törvényt e szakmában dilettánsok fogalmaztak meg, és ennek sajnálatos módon mind „az Országgyűlés által elismert egyházak", mind az „el nem ismert egyházak", mind az államot megjelenítő ún. politikai elit, mind az egész magyarországi társadalom kárvallottja lesz. A nemes célú 4. § (1) - A lelkiismereti vagy vallási meggyőződés megválasztása, elfogadása, kinyilvánítása és megvallása, továbbá annak megváltoztatása, illetve gyakorlása miatt senkit előny vagy hátrány nem érhet - a törvény végére visszájára fordul, s kiderül, hogy egyeseket (ma még csak egyeseket) bizony érhet hátrány is.A 6. § (1) „...vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja" - érezhetően valakinek diákkori emlékeiből visszaidézett és az alkalomhoz átformált, kissé jogászosra sikeredett vallás-definíciója. Az értők nyilván gond nélkül még azt is meg tudják mondani, hogy a megfogalmazó melyik keresztény felekezethez tartozik. A több száz vallás-definíció közül ez különösen is síkos talajra tévedt, s a gond nem az, hogy ezt vagy azt az iskolát képviseli, hanem az, hogy a gondolati circulus vitiosus később az egész törvényt kisiklatja. A törvényalkotó láthatóan nem tudja, milyen komplexek a vallások, legfeljebb egyetlent ismer, a sajátját. Az én vallásomat absztrahálom, tehát ilyenek a vallások - majd pedig megállapítom, hogy a másiké nem olyan, mint az enyém, következésképpen az nem is vallás, tehát nem lesz elismerve. A vallástörténet számos vallást ismer, és ezek között vannak ma is milliók által követettek, melyeknek nincsenek „tanaik", a legkevésbé sem foglalkoznak „hitelvekkel", és azokat nem rendszerezik, nem világmagyarázattal, hanem a kultusszal foglalkoznak - ettől függetlenül vitathatatlanul vallások. Nemcsak a hinduizmus nem köti magát hitvallásokhoz, hanem a 2011. évi C. törvényben nevesített zsidóság sem - bár tanít, és bár például Szaadja gáónnak vagy Jószéf Albónak voltak ez irányú kísérletei - nincs a kereszténységhez hasonló „dogmatikája", tanrendszere. Nem is szólva arról, hogy az e definícióban említett „természetfölöttire irányulás", a transzcendens a hívő szemével ugyan látható, de egy szekuláris parlament, amikor egy vallási társulást egyházként fog elismerni, aligha tudja megítélni. Sem a transzcendenst, sem azt, hogy a közösség tevékenysége arra irányul-e. Hogy a „világnézet" a törvényben sértő lehet-e, azt kinek-kinek az ízlésére bízom. Ami azt a fajta racionalizáló, egy felvilágosult moralizálás szerint comme il faut, „az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő magatartás"-t illeti, amit a törvény említ - nos, semmi sem áll ettől távolabb a vallásban. Tudom, véleményemmel vallásos társaim között is hamar egyedül maradhatok, de példaképpen azért hadd hivatkozzam arra a - nagyon megrázó, de kitörölhetetlen - vallási alapszövegre a Bibliában, mely szerint Ábrahám kést emel fiára, Izsákra, hogy megáldozza őt, s az Örökkévaló ezért megáldja őt (Gen 22,16-17). Az Új Szövetségben Pál apostol Ábrahámnak ezt a hitét állítja elénk (Róm 4), s állítja párhuzamba Jézus halálával és föltámasztatásával. A legcsekélyebb mértékben sem a polgári erkölcsről szól! (Számos hasonló példa hozható a Biblia mindkét feléből.) Ezzel nem akarom természetesen azt sugallni, hogy akár a Biblia, akár a bibliai vagy egyéb vallások erkölcstelenségre akarnának minket buzdítani, ám azt feltétlenül, hogy aki a vallást az erkölcstan szintjére degradálja, vagy akár a polgári morált a vallással, akár a polgári morállal a vallást igazolni akarja, annak a vallásról, a vallásban központi szerepet játszó Szentségesről s annak elemi erejéről fogalma sincs. A törvény theológiailag leggyengébb - és egyben minden keresztényt/keresztyént sértő - része a 7. § (1) „Az egyház, vallásfelekezet, vallási közösség (a továbbiakban: egyház) azonos hitelveket valló, természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező, autonóm szervezet, mely elsődlegesen vallási tevékenység gyakorlása céljából működik. E törvény alkalmazása során egyháznak minősülnek a vallásfelekezetek és vallási közösségek is."Az egyház nem ez. Credo unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam. Az ecclesia (eredetileg görögül: ekklészia) a hit tárgya és misztérium. Mivel sancta, azaz szent, túlnő az e világi kereteken, akkor is, ha e világban van. Az egyház a bibliai kijelentés szerint Krisztus teste. Kétségtelen, ezt megint csak a hit szeme látja. No de aki egy ablakon kívülről bekukucskálva egymás mögött ünneplőben álló tátogó embereket lát és velük szemben egy hadonászó másikat, az aligha tud arról autentikusan szólni, hogy milyen ez a kórus, milyen varázslatos zene forrasztja őket össze (vagy netán csak álkórus, a bekukucskálót megtévesztendő). Ha a törvény szövegezői kézbe vennék a diákjaimnak kötelező tankönyvet, ők is olvashatnák: egyház csak a kereszténységben van. Sem a buddhista szerzetesi közösség, sem az iszlám puszta azonossági elven nyugvó közössége, sem a zsidóság népi közössége nem egyház. És később következik ennek történeti okadatolása. Ez az új törvény szempontjából azért fontos, mert a Magyarországon nyilvántartott 250-300 (érdekes, pontos adatra senki nem hivatkozik) vallásos közösség mintegy fele azonnal kiesik. Az első pünkösdkor a Szent Lélek kitöltetésekor Jeruzsálemben Péter apostol hosszú prédikációt tartott a názáreti Jézusról, haláláról és föltámasztatásáról, s akkor hallgatói megkeresztelkedvén „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban". Az ekkor megszületett egyház tagjait nem sokkal később a szíriai Antiochiában khrisztianoi-nak, Krisztusiak-nak, magyarosan keresztényeknek kezdték nevezni. Sem az nem volt kérdés, hogy 20 avagy 100 év óta működnek-e, mint ahogy az sem, hogy 100 avagy 1000 tagjuk van-e. Valószínűleg kiestek volna a rostán. De Isten kegyelméből nem így történt. Olyan egyház, mely nem Krisztus-követő, nem létezik. Ilyen egyházat a magyar parlament sem tud kreálni, épp úgy, mint ahogy a gravitációról vagy a napsütésről sem dönthet. Paradox módon mégis megtörtént; „az Országgyűlés által elismert egyház" lett három olyan zsidó hitközség, mely magát (joggal) nem tartja Krisztus-követőnek, azaz egyháznak, s amelyeket (a parlamenten kívül) mások sem tartanak annak. Sokkal helyesebb lett volna tehát „vallási közösség"-et említeni a törvényben. A hibának a tetézése 7. § (4) „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti" - minek következtében a magyarországi metodista egyház vagy a hetednapi adventista egyház (csak) Magyarországon Krisztus-követő civil szervezetté válna, hasonlóképpen a magyar államalapítást hét évszázaddal megelőző Örmény Apostoli Orthodox Egyházhoz. A nemrég hazánkban járt és az államfő fogadta egyiptomi pápa, III. Senuda sem tudta, hogy 1950 éves múlttal büszkélkedő és a magyar összlakosságot megközelítő számú egyháza számára Budapesten egy „Kopt Orthodox Egyesület" templomát szentelheti föl. A feltehetően nem túl népes hazai bolgár orthodox közösség szerencsésebb volt, őket a parlament főkegyúri jogával élve nem fosztotta meg egyházi jogállásától. Az államnak az egyházak ilyen belügyeibe való beleszólástól, mint például az önmegnevezés kérdése, tartózkodnia kellene, s ha nem teszi, nemcsak a jogfosztottaknak, hanem „az Országgyűlés által elismert egyházaknak" is tiltakozniok kellene, mert mai privilégiumaik ellenére holnap esetleg ugyanúgy valamilyen beavatkozás áldozataivá válhatnak (amint azt a magyar történelem közelmúltja során ezen egyházak is megtapasztalták). Az egyház - 11. § (1) szerint - jogalanyiságát nyilvántartásba vétellel nyeri el. Az egyesület egyházként történő elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Ezzel nem az az alapvető gond, hogy még a döntéshozatal előkészítői is szakmai inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot, s vajon milyen kritériumok alapján döntenek majd az ehhez még kevésbé értő képviselők. Honnan fogják tudni a képviselők, hogy a vallási egyesület tevékenysége tényleg a természetfelettire irányul-e, vagy ravaszul csak imitálják azt? Netán áltermészetfölöttire irányul a ténykedésük. Egy jogász talán azt kérdezné, hogy ha az állam és egyház el vannak választva, akkor miért épp a képviselők jogosultak erre? Talán kívülálló szakértőket kellene felkérni, buddhista boncokat vagy római augurokat. Egy theológus másképp látja: egyház státust az Országgyűlésnek sem kétharmados, sem háromharmados többsége, ha hozzáértő, ha nem hozzáértő, sem el nem vitathat, sem nem adományozhat. Mellesleg a bíróság sem. Egy társadalmi szervezetről persze, meg annak adandó kedvezményekről dönthetnek. Ajándékot bárki bárkinek adhat. Az egyház mivolt azonban az adott vallási közösség Krisztusról s a maguk Krisztus-követéséről vallott hitvallása. Nem megyek végig a törvényen - nem is a jogászkodás a kenyerem. Ha tehát a cél valóban a jogtalan előnyszerzés kiszűrése volt - ami azért kérdés, mert e sorok szerzője még nagyon jól emlékszik arra, hogy a 90-es évek elején ehhez nagyon hasonló törvényt buzgó szektavadászok szerettek volna keresztülverni a magyar parlamenten, s az akkori képviselőktől még nem hallottunk bizniszegyházakról, akkor nem a boszorkányegyház és nem is a kelta-wicca, hanem elsősorban a Hit Gyülekezete volt a célpont - akkor egészen másképp kellett volna eljárni. Aki valamelyest is járatos a témában, az tudja, hogy a sok tucat most kiszorult kis egyház közül jó néhány azért olyan kicsi, mert történelmi okok miatt szakadások szabdalták őket, vagy theológiájukban, kegyességükben egyszerűen máshova tették a hangsúlyt. A wesleyánus tradíciót Magyarországon nem egyetlen egyház képviseli (Metodista Egyház, Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, Názáreti Egyház, Üdvhadsereg); adventistából is több van, amint presbiteriánusból (református) is, katholikusból is, orthodoxból is. Azok a képviselők, akik legalább nyolc szemeszter dogmatika kurzusból és egyháztörténelemből nem vizsgáztak, aligha fogják tisztán látni, hogy pusztán szervezeti különbségek vannak az egyháztestek mögött. Sem hitükben, sem egyházszervezetükben, sem kegyességükben, sem életgyakorlatukban nem térnek el lényegesen attól, amit a református vagy az evangélikus egyházban megtapasztalunk. Épp oly közel állnak egymáshoz, mint a ferencesek a bencésekhez, a jezsuitákhoz és a piaristákhoz. Mi lenne, ha ezek egyesületekké válnának, mert 1000 alatti a létszámuk? Azt gondolom, ők tudnának az 1950-es „visszaminősítésükről" többet is mondani, s ha most erről nyíltan szólnának (ezt nevezi az Új Szövetség „parrhésziá"-nak), akkor abból a jó szándékú képviselők okulhatnának. Létezik Magyarországon mintegy további 100 egyházként bejegyzett nem-egyház; ezeket helyes lenne más néven nevezni. Ezek közül számos nyilvánvalóan olyan vallásos emberek gyülekezete, amely nem keresztény felekezet, például muszlimok vagy buddhisták közössége. Ezeket bizniszegyházként nevezni olyan inszinuáció, melyet minden becsületes érzésű ember visszautasítana. Természetesen nem ismerem az összes közösséget, s nem kizárható, hogy ahol előnyökre lehet szert tenni, ott lesznek olyanok, akik élnek is ezzel a lehetőséggel. (Bár emlékeztetek a praeambulum eufémizmusára, mely a „kölcsönös előnyök"-ről szól. Itt lehet, hogy csak az a gond, hogy az előnyök nem kölcsönösek az állam megítélése szerint.) Nem oda konkludálok, hogy ha egy/több képviselő törvénytelenséget tapasztal, forduljon a rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz - és ne kollektív büntetéssel, mintegy 200 egyház, gyülekezet és vallási közösség kizárásával reagáljon. Nem oda konkludálok, hogy a kölcsönös előnyök a nagy történelmi egyházaknál a „legkölcsönösebbek", tehát ezek a legnagyobb bizniszegyházak.Nem oda konkludálok, hogy ha az egyházak nem kapnának adókedvezményeket (20. § [5]) és nem mentesülnének különféle pénzügyi ellenőrzések alól (21. § [1]), akkor álegyházak nem törekednének, nem törekedhetnének maguk fáradságos álcázásával - 200 valódi egyház, gyülekezet és vallási közösség diszkreditálása révén - különféle visszaélésekre.Mindezeknél mélyebben látom a problémát. Az emberi történelemnek nagyjából az utolsó 5000 évéről állnak rendelkezésünkre írott források, és ez idő alatt azt látjuk, a politikai Hatalom és a Szentséges (amely, mint van der Leeuw nagy vallásfenomenológiájából is tudjuk, szintén Hatalom) a gyakori rivalizálások ellenére is mindig nagyon közel voltak egymáshoz. A trón és az oltár közelsége, amely jóval megelőzi a keresztény kultúrát és Nagy Konstantin vallásreformját, belső rokonságukra utal vissza; a politika keresi a szakralitást, a sacrum érvényesíteni akarja hatalmát a társadalomban is, s ehhez energizálják a politika apparátusát is. A fáraó a világi hatalom reprezentánsa, s egyben kizárólag ő az, aki az összes istennek áldozatot mutathat be; a vallási hatalmat legfeljebb csak delegálja a papoknak, amint a politikai vagy közigazgatási jogosítványokat a nomarchészeknek (megyei párttitkároknak vagy főispánoknak). Mózes a Vagyok-Aki-Vagyok-kal beszélő próféta, aki egyben népének vezetője és törvényadója is. A kettő nem válik el. A felvilágosodástól kezdve igyekszünk egy racionális társadalmi berendezkedést megteremteni, és ebbe illeszkedik például a kálvinista felfogás az állam és egyház szétválasztását illetően. Ezt általános vélekedésként jónak és racionálisnak tartjuk. A dolog azonban nem úgy működik, ahogy várnánk. Nem véletlen, hogy időről időre karizmatikus látnokok és prófétai rajongók kerülnek népek élére, vízióikkal milliókat kápráztatnak és kábítanak el, s köztük olyanok is, aki országokat és világokat képesek lángba borítani. Molnár Tamás magyarra fordított könyve (címében is) jól exponálja ezt a viszonyt: A Hatalom két arca - politikum és szentség. A viszony természetes, és nem démoni, nem álmessiások és gonosz, mohó papok összeesküvése. A viszony a politikai hatalmasok részéről (is) belső szükségszerűség: nekik (ahol a felvilágosodás elszámolta magát, a mai, szekularizáltnak vélt világban is) szükségük van a szakrális legitimációra. 1989. június 16-án, amikor Magyarországon egy évtizedek óta stabilnak látszó politikai hatalom uralkodott, egy borostás fiatalember az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről beszélt, s ekkor a rendszer karjai elernyedtek, a kezükből a puszta szó nyomán kicsúszott a fegyver, amire addig támaszkodtak. A történésnek nem okozója volt a fiatalember szava. Ám ami következett, megrázó volt. A rendszernek nem volt legitimációja. Nem gondoltuk, hogy emiatt magától is összeomlik. Magyar, orosz, grúz kommunistáknak vélt vezetők gyorsan megkeresztelkedtek. Aki ebben csak politikai opportunizmust lát, az pusztán a felszínt karcolja. Nemcsak az új struktúrák, a beágyazottak is időről időre igénylik a szakrális legitimációt, különben belülről megroggyannak. A társadalmi szerződés szekuláris képzete utópiának bizonyult, nem elégséges; a Szentséges - amelyet hivatásszerűen az egyházak kommunikálnak - megkerülhetetlen. Nemcsak az egyén számára, a társadalomnak, az államnak és az ún. politikai elitnek is szüksége van rá. A vallás nem csak spiritualitás. És nem csak vasárnap 10 órakor aktuális. Átjárja az élet teljes vertikumát. Gondozása az egyén, a társadalom és a politikum feladata is.Azt gondolom, ideje, hogy - többek között - theológusok is elvi szinten újragondolják, újragondoljuk a Szentség és a politikum kapcsolatát. Ebbe az új törvény konstruktív kritikája is beletartozik. Szükség is van rá, mert a jelenlegi nem tökéletes. Ez baj (többek között azért), mert a politikai hatalom legitimációjának erodálását okozza.
Míg a nyugati társadalmak a gazdasági válsággal, a növekvő árakkal, a munkanélküliséggel, és hasonló problémákkal vannak elfoglalva, addig az iszlám világ ünnepel. Most ért véget ugyanis a böjti hónap, és ezzel kezdetét vette az Eid ul-Fitr, vagyis a Ramadánt követő háromnapos ünnep. 
Böjtöléskor hajnalhasadástól napnyugtáig tartózkodunk az ételektől, italoktól, a házasélettől és persze a káros szenvedélyektől (amelyek egyébként máskor is tiltottak). Megfeledkezünk a vágyainkról, szükségleteinkről, ezzel tanúságot teszünk arról, hogy Isten parancsa fontosabb minden emberi törekvésnél. A böjttel hálánkat is kifejezzük Istennek, amiért leküldte nekünk Útmutatását, a Koránt, amely segít megtalálni az igaz utat, és segít azon járni. Együtt böjtöl gazdag, szegény, férfi, nő, tanult ember, írástudatlan, vagyis kivétel nélkül minden muszlim. Az éhezést átélve megtanuljuk tisztelni a nyomorgókat, és könyörületet tanúsítunk irántuk, hiszen így nemcsak hallunk róluk, hanem saját magunkon tapasztaljuk meg, mit éreznek ők. Azt is átélhetjük, milyen nagy áldás, hogy naplementekor, a böjt megtörésénél van étel és ital az asztalunkon, ami sokaknak nem adatik meg. A böjt ahhoz is hozzásegít, hogy megtanuljunk türelmesnek lenni, uralkodni anyagi vágyainkon, és törődjünk többet szellemi létünkkel. Mindenki igyekszik erre a hónapra időzíteni a szabadságát. Ilyenkor különösen fontosak a jócselekedetek, hiszen ezekben a napokban sokszorosan felértékelődik Isten előtt minden jó tettünk. A böjt nemcsak a lelkünket tisztítja, hanem a testünket is: számos kutatás bebizonyította, hogy jó hatással van az egészségre.