Kiegészítés

Kedveseim!
Néhány gondolatot szeretnék fűzni a múlt héten a napkörös listán szétküldött levelemhez. (Emléeztetőül: azt kértem, csütörtökön hányjuk-vessük meg, mit tudunk segíteni egymásnak, hogy senki hátán ne csattanjon túl nagyot az új egyházügyi törvény.)
Aztán teltek a napok, én meg egyre rosszabbul éreztem magam. Elképzeltem, hogy milyen sokan fogtok legyinteni, és azt mondani, hogy "ugyan már...Ki figyel oda ránk."
Ráadásul itt van ez a Dobszay-féle írás. (Köszönöm annak, aki feltette.)Remélem, mindnyájan olvastátok. Kiderül belőle, hogy indul a 2-dik számú mentőcsónak, és még jó néhány egyházi közösségnek lesz benne hely - persze nem lehet tudni, hogy kik lesznek és hányan lesznek a megmentettek, maguk az érintettek sem kaptak róla semmilyen hivatalos infót. Mindenesetre az a véleményem, hogy
1, alakítsunk ki egységes állásfoglalást a kérdésben,és azt képviseljük egyénileg mindenütt, ahol csak erre lehetőség nyílik;
2, segítsünk egymásnak a felmerülő konkrét problémák megoldásában, miközben vigyázunk arra, hogy a saját egyházi közösségünknek nem megyünk az agyára.
Tudom, hogy ez utóbbi nem könnyű. De ha nem ügyelünk rá, biztos, hogy a véleményünkkel együtt bedarál, és egymás ellen fordít minket a gépezet - ha nem ez a politikai kurzus, akkor majd később egy másik.

Néhány további gondolat
A katolikus mise és - ha jól tudom - az evangélikus istentisztelet is lelkiismeretvizsgálattal kezdődik. Ennek fényében "vizsgáljuk meg lelkiismeretünket és bánjuk meg bűneinket". Milyen bűneink vannak/lehetnek? Széles a választék.
a, Kishitűség - vagyis azt hisszük, hogy a politikai hatalom felettünk áll és függünk tőle, ki kell tehát szolgálnunk és Isten ments vele ujjat húzni;
Kishitűség/2 - én kevés vagyok, a közösségem sem nyom sokat a latban, egyszerűbb, ha nem jártatjuk a szánkat és nem csinálunk semmit;
b,elbizakodottság - vagyis azt hisszük, hogy nekünk jogunk van az egyházi státuszhoz akkor is, ha másoknak nincs;
c, közöny, ill. a szolidaritás hiánya - vagyis nem érdekel, hogy ki mindenkinek lehetne még egyházi státusza - nem emelünk szót az olyan kívülállók érdekében sem, akinek a tevékenységét tiszteljük;
d, harag - nagyon utáljuk azokat, akik a mentőcsónakban ülnek, és azokat is, akik nekik ezt a kiváltságot lehetővé tették.
Talán lehet folytatni is, nekem több nem jut eszembe.
Mindössze az a baj ezekkel a bűnökkel, hogy hiába nevezzük néven és bánjuk meg őket, nem múlnak el. Nagyon mély a gyökerük, az elmúlt évtizedek ültették el magjukat a zsigereinkben, vagy a felmenőinkében, és mi úgy örököltük őket, mint a hajunk színét, vagy a képességeinket. Egyet viszont tehetünk: nem engedjük, hogy uralkodjanak rajtunk. Tudomásul vesszük, hogy vannak, de mi döntjük el, hogy mit mondunk és mit teszünk.
Pál apostol azt írja egyik levelében tanítványának, Timótheusnak: "Nem félelemnek lelkét adta nekünk Isten, hanem erőnek, szereetetnek és józanságnak lelkét." Vagyis tudunk bátrak, szolidárisak és okosak is lenni, de ezt sajnos akarni kell. Nincs a génjeinkben.
Ennek fényében kell tehát végiggondolnunk, hogy mit várnak tőlem/tőlünk a kívülállók, és mennyi valósítható meg abból.
Várlak benneteket csütörtökön.
Judit