Nagy őszi ünnepek

Ma este kezdődik a zsinagógai év leghangsúlyosabb szakasza, az őszi ünnepek sora.
A zsidó ünnepekről általában azt kell tudni, hogy este kezdődnek és - egy, vagy több nap múlva - este is érnek véget; továbbá, hogy a szombathoz hasonlóan megszemélyesítik őket. Ennek megfelelően az ünnepek nem elkezdődnek és befejeződnek, hanem bejönnek és kimennek.
1, Ma este jön be tehát Ros Hásáná, az év feje, vagyis a zsinagógai újév. A zsidó időszámítás ma estétől kezdve az 5772-dik évet jegyzi, a hagyomány szerint ugyanis 5772 évvel ezelőtt teremtette meg Isten az embert. A Ros Hásáná látszólag vidám ünnep, a hagyománytisztelő családokban kerek formájú kalácsot (barcheszt) esznek, hogy a következő év kerek, vagyis szerencsés legyen, és mézbe mártogatott almaszeleteket kínálnak hozzá, hogy az év ne csak kerek legyen, hanem édes is.
Ros Hásáná ugyanakkor egy komoly bűnbánati időszak első napja. Emlékeztetőül a bejövetele előtt hét napon át (a szefárdok 30 napon át)a zsinagógákban minden reggel megfujják a sófárt és bűnbánati imát mondanak. A hagyomány szerint ugyanis a Ros Hásánát követő héten minden zsidó élete folyását számon kéri az Örökkévaló, és személyenként beírja őket a jók, a semlegesek, vagy a rosszak könyvébe. Aki tehát azon van, hogy nevét a jók könyvébe írják, ezen a héten lelkiismeret-vizsgálatot tart, kibékül ellenségeivel, és egyéb kihágásait is megbánja. Nem véletlenül nevezik tehát ezt a hetet "félelmetes napok"-nak, vagy "rettenetes napok"-nak.
2, A félelmetes napok elmúltával jön be a zsinagógai év legnagyobb ünnepe, a Jóm Kippur, más szóval az engesztelés napja. Idén a Jom Kippurt október 7-én, péntek este vezetik be, és ettől kezdve 25 órán keresztül tart. Jom Kippurkor a hagyományőrző zsidó Istentől kér bocsánatot. 25 órán keresztül nem eszik, nem iszik, nem fürdik, nem borotválkozik, ill. nem használ kozmetikumokat, nem visel bőrcipőt, és a szombatra vonatkozó egyéb előírásokat is betartja. Ha az előző hét folyamán nem állt módjában, ezen a napon a haragosával is kibékülhet. Amikor a Jom Kippur kimegy, a zsinagógában megfujják a sófárt. A hagyomány szerint ekkor záródnak be a menny kapui. (A megpecsételt ítéleten természetesen év közben is lehet változtatni,ha pl valaki komoly bűnbánatot, megtérést tanúsít, vagy éppen ellenkezőleg visszaél az elnyert jóindulattal.)
3, Jom Kippur után öt nappal, idén október 12-én, jön be a Szukkót, a sátrak ünnepe és tart nyolc napon át. Az ókorban a betakarítás ünnepe volt. Zarándokünnep, amikor a zsidó törzsek felmentek Jeruzsálembe, hogy a Szentélyben hálát adjanak az azévi termésért. A Törvény erre a nyolc napra azt írja elő, hogy a családok lombbal fedett, többnyire fából ácsolt, kicsi helyiségekben étkezzenek és aludjanak házuk udvarán, vagy erkélyén és a lombok között, legalább egy kis darabon látni lehessen az eget Aki a sátoros ünnep előírásait betartja, arra emlékezik, hogy miként vándorolt a zsidóság negyven éven át a pusztában, hogy milyen kiszolgáltatott volt, és hogy milyen kegyelmesen bánt választott népével az Úr. Ahol erre fizikai lehetőség van, a sátrat minden nap körül is járják, közben imákat recitálnak. A Szukkót az összetartozás ünnepe is, tehát illik étkezés idején a sátorba meghívni az arra járó szegényeket.
A zsinagógákban négyféle növényből csokrot kötnek, és azt meglengetik a négy égtáj felé. Az utolsó estét a héber Biblia tanulmányozásával töltik, ezt követően pedig utoljára megszólaltatják a sófárt.
4, A következő nap külön ünnep. Szimhát Torá-nak, a Tóra örömének nevezik, mert ezen a napon fejezik be és kezdik úrja a zsinagógákban Mózes öt könyvének felolvasását. Az összes, héberül olvasni tudó férfit, de még a kisfiúkat is, felhívják a Tórához, és az ügyesen olvasó kisfiúkat a karzatról a nők cukorkával dobálják meg. Az ünnep záró részeként a tekercseket hálaimát mondva körbeviszik a zsinagógában. A hászid közösségek mindezt énekelve és táncolva teszik.
Szimhát Tora idén október 21-re, péntekre esik.

Hubai Péter:
Az Una Sancta és a bizniszegyházak
Egy theológus dilemmái

Élet és Irodalom, LV. évfolyam 37. szám, 2011. szeptember 16.
http://www.es.hu/hubai_peter;az_una_sancta_es_a_bizniszegyhazak;2011-09-14.html#.TnxGy5vcTgs.email

„Lejárt a bizniszegyházak kora" - olvasom a 2011. évi C. törvényt beterjesztő parlamenti képviselőként nyilatkozó református lelkész kollegám szavait egy hetilapunkban (Reformátusok Lapja - a szerk.) az egyházi törvényről, melyre azért volt szükség, hogy „kiszűrjük azokat a szervezeteket, amelyeket valójában nem vallási tevékenység, hanem az egyházaknak járó kedvezmények megszerzése céljából hoztak létre". A felvetett probléma meglétét nem vitatva meg kell állapítanunk, hogy ha valóban e célból született a törvény, akkor az inadekvát választ adott erre a társadalmi kérdésre. Ez azt jelenti, hogy megoldás helyett új problémákat generál.Jogászok vagy társadalomtudósok nyilván más oldalról ragadnák meg a problémát, én theológusként gondolkodom erről. Úgy vélem, hogy a törvényalkotók - és köztük különösképpen is a theológiailag iskolázottak - legalább két ponton nagyot tévedtek.Ezen túl persze a logikusan gondolkodni igyekvők, egyháziak és szekulárisak egyaránt, szeretik a bukfencek nélküli konzisztens okfejtéseket és az őszinte beszédet. A 2011. évi C. törvény már a praeambulumában rögzíti, hogy Magyarországon az állam és egyház különváltan működik, „de az együttmunkálkodás kölcsönös előnyökön alapuló elveit megfelelően érvényesítve". Az egyházi törvény eme apóriája az, amely a Nagy Konstantin császár óta fennálló helyzetben megoldhatatlan dilemmák sorozata elé állítja mind a Hatalom politikai, mind a Szentséges e világi modern képviselőit. (A középkoriakat ez nem zavarta.) A törvény szövege végig homályban hagyja, hogy miről is van szó, a lényegről azonban föllebbenti a fátylat a diszkrét eufémizmus: „kölcsönös előnyök". Ezt kevésbé emelkedett nyelven úgy hívják: üzlet; közkeletű idegen szóval: biznisz. A legkevésbé sem rossz dolog, mindnyájunknak szüksége van rá, s élünk is vele - ezért kár pejoratív hangsúlyt adni neki. Ha valóban így van, akkor a törvény az állam és (egyes) egyház(ak) bizniszéről szól.A jó szándékú törvény hamar kisiklik, éspedig azért, mert egy vallásos témáról szóló törvényt e szakmában dilettánsok fogalmaztak meg, és ennek sajnálatos módon mind „az Országgyűlés által elismert egyházak", mind az „el nem ismert egyházak", mind az államot megjelenítő ún. politikai elit, mind az egész magyarországi társadalom kárvallottja lesz. A nemes célú 4. § (1) - A lelkiismereti vagy vallási meggyőződés megválasztása, elfogadása, kinyilvánítása és megvallása, továbbá annak megváltoztatása, illetve gyakorlása miatt senkit előny vagy hátrány nem érhet - a törvény végére visszájára fordul, s kiderül, hogy egyeseket (ma még csak egyeseket) bizony érhet hátrány is.A 6. § (1) „...vallási tevékenység olyan világnézethez kapcsolódó tevékenység, mely természetfelettire irányul, rendszerbe foglalt hitelvekkel rendelkezik, tanai a valóság egészére irányulnak, valamint az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő sajátos magatartás követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja" - érezhetően valakinek diákkori emlékeiből visszaidézett és az alkalomhoz átformált, kissé jogászosra sikeredett vallás-definíciója. Az értők nyilván gond nélkül még azt is meg tudják mondani, hogy a megfogalmazó melyik keresztény felekezethez tartozik. A több száz vallás-definíció közül ez különösen is síkos talajra tévedt, s a gond nem az, hogy ezt vagy azt az iskolát képviseli, hanem az, hogy a gondolati circulus vitiosus később az egész törvényt kisiklatja. A törvényalkotó láthatóan nem tudja, milyen komplexek a vallások, legfeljebb egyetlent ismer, a sajátját. Az én vallásomat absztrahálom, tehát ilyenek a vallások - majd pedig megállapítom, hogy a másiké nem olyan, mint az enyém, következésképpen az nem is vallás, tehát nem lesz elismerve. A vallástörténet számos vallást ismer, és ezek között vannak ma is milliók által követettek, melyeknek nincsenek „tanaik", a legkevésbé sem foglalkoznak „hitelvekkel", és azokat nem rendszerezik, nem világmagyarázattal, hanem a kultusszal foglalkoznak - ettől függetlenül vitathatatlanul vallások. Nemcsak a hinduizmus nem köti magát hitvallásokhoz, hanem a 2011. évi C. törvényben nevesített zsidóság sem - bár tanít, és bár például Szaadja gáónnak vagy Jószéf Albónak voltak ez irányú kísérletei - nincs a kereszténységhez hasonló „dogmatikája", tanrendszere. Nem is szólva arról, hogy az e definícióban említett „természetfölöttire irányulás", a transzcendens a hívő szemével ugyan látható, de egy szekuláris parlament, amikor egy vallási társulást egyházként fog elismerni, aligha tudja megítélni. Sem a transzcendenst, sem azt, hogy a közösség tevékenysége arra irányul-e. Hogy a „világnézet" a törvényben sértő lehet-e, azt kinek-kinek az ízlésére bízom. Ami azt a fajta racionalizáló, egy felvilágosult moralizálás szerint comme il faut, „az erkölcsöt és az emberi méltóságot nem sértő magatartás"-t illeti, amit a törvény említ - nos, semmi sem áll ettől távolabb a vallásban. Tudom, véleményemmel vallásos társaim között is hamar egyedül maradhatok, de példaképpen azért hadd hivatkozzam arra a - nagyon megrázó, de kitörölhetetlen - vallási alapszövegre a Bibliában, mely szerint Ábrahám kést emel fiára, Izsákra, hogy megáldozza őt, s az Örökkévaló ezért megáldja őt (Gen 22,16-17). Az Új Szövetségben Pál apostol Ábrahámnak ezt a hitét állítja elénk (Róm 4), s állítja párhuzamba Jézus halálával és föltámasztatásával. A legcsekélyebb mértékben sem a polgári erkölcsről szól! (Számos hasonló példa hozható a Biblia mindkét feléből.) Ezzel nem akarom természetesen azt sugallni, hogy akár a Biblia, akár a bibliai vagy egyéb vallások erkölcstelenségre akarnának minket buzdítani, ám azt feltétlenül, hogy aki a vallást az erkölcstan szintjére degradálja, vagy akár a polgári morált a vallással, akár a polgári morállal a vallást igazolni akarja, annak a vallásról, a vallásban központi szerepet játszó Szentségesről s annak elemi erejéről fogalma sincs. A törvény theológiailag leggyengébb - és egyben minden keresztényt/keresztyént sértő - része a 7. § (1) „Az egyház, vallásfelekezet, vallási közösség (a továbbiakban: egyház) azonos hitelveket valló, természetes személyekből álló, önkormányzattal rendelkező, autonóm szervezet, mely elsődlegesen vallási tevékenység gyakorlása céljából működik. E törvény alkalmazása során egyháznak minősülnek a vallásfelekezetek és vallási közösségek is."Az egyház nem ez. Credo unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam. Az ecclesia (eredetileg görögül: ekklészia) a hit tárgya és misztérium. Mivel sancta, azaz szent, túlnő az e világi kereteken, akkor is, ha e világban van. Az egyház a bibliai kijelentés szerint Krisztus teste. Kétségtelen, ezt megint csak a hit szeme látja. No de aki egy ablakon kívülről bekukucskálva egymás mögött ünneplőben álló tátogó embereket lát és velük szemben egy hadonászó másikat, az aligha tud arról autentikusan szólni, hogy milyen ez a kórus, milyen varázslatos zene forrasztja őket össze (vagy netán csak álkórus, a bekukucskálót megtévesztendő). Ha a törvény szövegezői kézbe vennék a diákjaimnak kötelező tankönyvet, ők is olvashatnák: egyház csak a kereszténységben van. Sem a buddhista szerzetesi közösség, sem az iszlám puszta azonossági elven nyugvó közössége, sem a zsidóság népi közössége nem egyház. És később következik ennek történeti okadatolása. Ez az új törvény szempontjából azért fontos, mert a Magyarországon nyilvántartott 250-300 (érdekes, pontos adatra senki nem hivatkozik) vallásos közösség mintegy fele azonnal kiesik. Az első pünkösdkor a Szent Lélek kitöltetésekor Jeruzsálemben Péter apostol hosszú prédikációt tartott a názáreti Jézusról, haláláról és föltámasztatásáról, s akkor hallgatói megkeresztelkedvén „kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban". Az ekkor megszületett egyház tagjait nem sokkal később a szíriai Antiochiában khrisztianoi-nak, Krisztusiak-nak, magyarosan keresztényeknek kezdték nevezni. Sem az nem volt kérdés, hogy 20 avagy 100 év óta működnek-e, mint ahogy az sem, hogy 100 avagy 1000 tagjuk van-e. Valószínűleg kiestek volna a rostán. De Isten kegyelméből nem így történt. Olyan egyház, mely nem Krisztus-követő, nem létezik. Ilyen egyházat a magyar parlament sem tud kreálni, épp úgy, mint ahogy a gravitációról vagy a napsütésről sem dönthet. Paradox módon mégis megtörtént; „az Országgyűlés által elismert egyház" lett három olyan zsidó hitközség, mely magát (joggal) nem tartja Krisztus-követőnek, azaz egyháznak, s amelyeket (a parlamenten kívül) mások sem tartanak annak. Sokkal helyesebb lett volna tehát „vallási közösség"-et említeni a törvényben. A hibának a tetézése 7. § (4) „Az egyház elnevezést csak e törvény szerint nyilvántartásba vett szervezet viselheti" - minek következtében a magyarországi metodista egyház vagy a hetednapi adventista egyház (csak) Magyarországon Krisztus-követő civil szervezetté válna, hasonlóképpen a magyar államalapítást hét évszázaddal megelőző Örmény Apostoli Orthodox Egyházhoz. A nemrég hazánkban járt és az államfő fogadta egyiptomi pápa, III. Senuda sem tudta, hogy 1950 éves múlttal büszkélkedő és a magyar összlakosságot megközelítő számú egyháza számára Budapesten egy „Kopt Orthodox Egyesület" templomát szentelheti föl. A feltehetően nem túl népes hazai bolgár orthodox közösség szerencsésebb volt, őket a parlament főkegyúri jogával élve nem fosztotta meg egyházi jogállásától. Az államnak az egyházak ilyen belügyeibe való beleszólástól, mint például az önmegnevezés kérdése, tartózkodnia kellene, s ha nem teszi, nemcsak a jogfosztottaknak, hanem „az Országgyűlés által elismert egyházaknak" is tiltakozniok kellene, mert mai privilégiumaik ellenére holnap esetleg ugyanúgy valamilyen beavatkozás áldozataivá válhatnak (amint azt a magyar történelem közelmúltja során ezen egyházak is megtapasztalták). Az egyház - 11. § (1) szerint - jogalanyiságát nyilvántartásba vétellel nyeri el. Az egyesület egyházként történő elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Ezzel nem az az alapvető gond, hogy még a döntéshozatal előkészítői is szakmai inkompetenciáról tettek tanúbizonyságot, s vajon milyen kritériumok alapján döntenek majd az ehhez még kevésbé értő képviselők. Honnan fogják tudni a képviselők, hogy a vallási egyesület tevékenysége tényleg a természetfelettire irányul-e, vagy ravaszul csak imitálják azt? Netán áltermészetfölöttire irányul a ténykedésük. Egy jogász talán azt kérdezné, hogy ha az állam és egyház el vannak választva, akkor miért épp a képviselők jogosultak erre? Talán kívülálló szakértőket kellene felkérni, buddhista boncokat vagy római augurokat. Egy theológus másképp látja: egyház státust az Országgyűlésnek sem kétharmados, sem háromharmados többsége, ha hozzáértő, ha nem hozzáértő, sem el nem vitathat, sem nem adományozhat. Mellesleg a bíróság sem. Egy társadalmi szervezetről persze, meg annak adandó kedvezményekről dönthetnek. Ajándékot bárki bárkinek adhat. Az egyház mivolt azonban az adott vallási közösség Krisztusról s a maguk Krisztus-követéséről vallott hitvallása. Nem megyek végig a törvényen - nem is a jogászkodás a kenyerem. Ha tehát a cél valóban a jogtalan előnyszerzés kiszűrése volt - ami azért kérdés, mert e sorok szerzője még nagyon jól emlékszik arra, hogy a 90-es évek elején ehhez nagyon hasonló törvényt buzgó szektavadászok szerettek volna keresztülverni a magyar parlamenten, s az akkori képviselőktől még nem hallottunk bizniszegyházakról, akkor nem a boszorkányegyház és nem is a kelta-wicca, hanem elsősorban a Hit Gyülekezete volt a célpont - akkor egészen másképp kellett volna eljárni. Aki valamelyest is járatos a témában, az tudja, hogy a sok tucat most kiszorult kis egyház közül jó néhány azért olyan kicsi, mert történelmi okok miatt szakadások szabdalták őket, vagy theológiájukban, kegyességükben egyszerűen máshova tették a hangsúlyt. A wesleyánus tradíciót Magyarországon nem egyetlen egyház képviseli (Metodista Egyház, Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, Názáreti Egyház, Üdvhadsereg); adventistából is több van, amint presbiteriánusból (református) is, katholikusból is, orthodoxból is. Azok a képviselők, akik legalább nyolc szemeszter dogmatika kurzusból és egyháztörténelemből nem vizsgáztak, aligha fogják tisztán látni, hogy pusztán szervezeti különbségek vannak az egyháztestek mögött. Sem hitükben, sem egyházszervezetükben, sem kegyességükben, sem életgyakorlatukban nem térnek el lényegesen attól, amit a református vagy az evangélikus egyházban megtapasztalunk. Épp oly közel állnak egymáshoz, mint a ferencesek a bencésekhez, a jezsuitákhoz és a piaristákhoz. Mi lenne, ha ezek egyesületekké válnának, mert 1000 alatti a létszámuk? Azt gondolom, ők tudnának az 1950-es „visszaminősítésükről" többet is mondani, s ha most erről nyíltan szólnának (ezt nevezi az Új Szövetség „parrhésziá"-nak), akkor abból a jó szándékú képviselők okulhatnának. Létezik Magyarországon mintegy további 100 egyházként bejegyzett nem-egyház; ezeket helyes lenne más néven nevezni. Ezek közül számos nyilvánvalóan olyan vallásos emberek gyülekezete, amely nem keresztény felekezet, például muszlimok vagy buddhisták közössége. Ezeket bizniszegyházként nevezni olyan inszinuáció, melyet minden becsületes érzésű ember visszautasítana. Természetesen nem ismerem az összes közösséget, s nem kizárható, hogy ahol előnyökre lehet szert tenni, ott lesznek olyanok, akik élnek is ezzel a lehetőséggel. (Bár emlékeztetek a praeambulum eufémizmusára, mely a „kölcsönös előnyök"-ről szól. Itt lehet, hogy csak az a gond, hogy az előnyök nem kölcsönösek az állam megítélése szerint.) Nem oda konkludálok, hogy ha egy/több képviselő törvénytelenséget tapasztal, forduljon a rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz - és ne kollektív büntetéssel, mintegy 200 egyház, gyülekezet és vallási közösség kizárásával reagáljon. Nem oda konkludálok, hogy a kölcsönös előnyök a nagy történelmi egyházaknál a „legkölcsönösebbek", tehát ezek a legnagyobb bizniszegyházak.Nem oda konkludálok, hogy ha az egyházak nem kapnának adókedvezményeket (20. § [5]) és nem mentesülnének különféle pénzügyi ellenőrzések alól (21. § [1]), akkor álegyházak nem törekednének, nem törekedhetnének maguk fáradságos álcázásával - 200 valódi egyház, gyülekezet és vallási közösség diszkreditálása révén - különféle visszaélésekre.Mindezeknél mélyebben látom a problémát. Az emberi történelemnek nagyjából az utolsó 5000 évéről állnak rendelkezésünkre írott források, és ez idő alatt azt látjuk, a politikai Hatalom és a Szentséges (amely, mint van der Leeuw nagy vallásfenomenológiájából is tudjuk, szintén Hatalom) a gyakori rivalizálások ellenére is mindig nagyon közel voltak egymáshoz. A trón és az oltár közelsége, amely jóval megelőzi a keresztény kultúrát és Nagy Konstantin vallásreformját, belső rokonságukra utal vissza; a politika keresi a szakralitást, a sacrum érvényesíteni akarja hatalmát a társadalomban is, s ehhez energizálják a politika apparátusát is. A fáraó a világi hatalom reprezentánsa, s egyben kizárólag ő az, aki az összes istennek áldozatot mutathat be; a vallási hatalmat legfeljebb csak delegálja a papoknak, amint a politikai vagy közigazgatási jogosítványokat a nomarchészeknek (megyei párttitkároknak vagy főispánoknak). Mózes a Vagyok-Aki-Vagyok-kal beszélő próféta, aki egyben népének vezetője és törvényadója is. A kettő nem válik el. A felvilágosodástól kezdve igyekszünk egy racionális társadalmi berendezkedést megteremteni, és ebbe illeszkedik például a kálvinista felfogás az állam és egyház szétválasztását illetően. Ezt általános vélekedésként jónak és racionálisnak tartjuk. A dolog azonban nem úgy működik, ahogy várnánk. Nem véletlen, hogy időről időre karizmatikus látnokok és prófétai rajongók kerülnek népek élére, vízióikkal milliókat kápráztatnak és kábítanak el, s köztük olyanok is, aki országokat és világokat képesek lángba borítani. Molnár Tamás magyarra fordított könyve (címében is) jól exponálja ezt a viszonyt: A Hatalom két arca - politikum és szentség. A viszony természetes, és nem démoni, nem álmessiások és gonosz, mohó papok összeesküvése. A viszony a politikai hatalmasok részéről (is) belső szükségszerűség: nekik (ahol a felvilágosodás elszámolta magát, a mai, szekularizáltnak vélt világban is) szükségük van a szakrális legitimációra. 1989. június 16-án, amikor Magyarországon egy évtizedek óta stabilnak látszó politikai hatalom uralkodott, egy borostás fiatalember az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről beszélt, s ekkor a rendszer karjai elernyedtek, a kezükből a puszta szó nyomán kicsúszott a fegyver, amire addig támaszkodtak. A történésnek nem okozója volt a fiatalember szava. Ám ami következett, megrázó volt. A rendszernek nem volt legitimációja. Nem gondoltuk, hogy emiatt magától is összeomlik. Magyar, orosz, grúz kommunistáknak vélt vezetők gyorsan megkeresztelkedtek. Aki ebben csak politikai opportunizmust lát, az pusztán a felszínt karcolja. Nemcsak az új struktúrák, a beágyazottak is időről időre igénylik a szakrális legitimációt, különben belülről megroggyannak. A társadalmi szerződés szekuláris képzete utópiának bizonyult, nem elégséges; a Szentséges - amelyet hivatásszerűen az egyházak kommunikálnak - megkerülhetetlen. Nemcsak az egyén számára, a társadalomnak, az államnak és az ún. politikai elitnek is szüksége van rá. A vallás nem csak spiritualitás. És nem csak vasárnap 10 órakor aktuális. Átjárja az élet teljes vertikumát. Gondozása az egyén, a társadalom és a politikum feladata is.Azt gondolom, ideje, hogy - többek között - theológusok is elvi szinten újragondolják, újragondoljuk a Szentség és a politikum kapcsolatát. Ebbe az új törvény konstruktív kritikája is beletartozik. Szükség is van rá, mert a jelenlegi nem tökéletes. Ez baj (többek között azért), mert a politikai hatalom legitimációjának erodálását okozza.

Eid Mubarak! Áldott ünnepet!

2011. szeptember 9. | admin | Rovat: komolyan

Míg a nyugati társadalmak a gazdasági válsággal, a növekvő árakkal, a munkanélküliséggel, és hasonló problémákkal vannak elfoglalva, addig az iszlám világ ünnepel. Most ért véget ugyanis a böjti hónap, és ezzel kezdetét vette az Eid ul-Fitr, vagyis a Ramadánt követő háromnapos ünnep.

Hat éve vettem fel az iszlám hitet (melyet a hívők nagy kezdőbetűvel írnak), akkor még talán egyetlen magyar romaként, és szomorúan tapasztaltam, hogy nemcsak magáról a vallásról tudnak keveset az emberek, hanem arról is, hogy sok muszlim roma hívő van a volt Jugoszlávia utódállamaiban, Bulgáriában, Törökországban, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. Az ünnep alkalmából érdemes elgondolkodni azon, mi is az a Ramadán, és hogy a böjt nem az esztelen éhezésről és szomjazásról szól.

Már az Iszlám (i. sz. 610) előtt is bevett gyakorlat volt, hogy az emberek időről időre elvonultak a Mekka körüli hegyekbe, távol a külvilág zajától. Mohamed is nagyra értékelte a magányt, és az ősi hagyománynak megfelelően gyakran elvonult a Mekka külvárosaitól nem messze fekvő Hira-hegy barlangjába. Vitt magával élelmet, és napokat töltött ott, Isten imádatával. Utána haza tért, de az előfordult, hogy némi ennivalóval visszament a magánya helyszínére. Az elvonulás hónapját ramadánnak hívták.

Amikor Mohamed 40 éves lett, egy éjszaka, ramadán hónap vége felé eljött hozzá ember formájában Gábriel angyal (béke legyen vele), és azt mondta neki: Olvass! Mohamed azt felelte: Nem tudok én olvasni.

Erre az angyal átölelte és addig szorította, hogy már alig bírta elviselni. Amikor elengedte, azt mondta: olvass! Mohamed pedig újból azt felelte, hogy nem tud olvasni. Akkor Gábriel újra megszorította, és amikor az már szinte elviselhetetlen volt, az angyal elengedte, és ismét azt mondta: olvass! Ő pedig harmadszor is azt felelte, hogy nem tud olvasni.

Harmadszor is magához szorította, aztán elengedte és azt mondta: »Olvass, Urad nevében, / Aki teremtett, vérrögből teremtette az embert. /Olvass: és Urad a Legkegyelmesebb, / Ő, aki toll által tanít, / Megtanítja az embernek, amit nem tudott.« (Korán 96:1-5)

Mohamed az angyal után ismételte ezeket a szavakat, és később így írta le ezt az érzést: »Mintha a szavakat a szívemre írták volna.« Ezzel kezdetét vette a 23 éven át tartó isteni kinyilatkoztatás. A Ramadán havi böjtöt Allah/Isten két évvel azután írta elő a muszlimoknak, hogy Mohamed Próféta (béke legyen vele) Mekkából Medinába vándorolt, vagyis inkább menekült (i. sz. 624).

Böjtöléskor hajnalhasadástól napnyugtáig tartózkodunk az ételektől, italoktól, a házasélettől és persze a káros szenvedélyektől (amelyek egyébként máskor is tiltottak). Megfeledkezünk a vágyainkról, szükségleteinkről, ezzel tanúságot teszünk arról, hogy Isten parancsa fontosabb minden emberi törekvésnél. A böjttel hálánkat is kifejezzük Istennek, amiért leküldte nekünk Útmutatását, a Koránt, amely segít megtalálni az igaz utat, és segít azon járni. Együtt böjtöl gazdag, szegény, férfi, nő, tanult ember, írástudatlan, vagyis kivétel nélkül minden muszlim. Az éhezést átélve megtanuljuk tisztelni a nyomorgókat, és könyörületet tanúsítunk irántuk, hiszen így nemcsak hallunk róluk, hanem saját magunkon tapasztaljuk meg, mit éreznek ők. Azt is átélhetjük, milyen nagy áldás, hogy naplementekor, a böjt megtörésénél van étel és ital az asztalunkon, ami sokaknak nem adatik meg. A böjt ahhoz is hozzásegít, hogy megtanuljunk türelmesnek lenni, uralkodni anyagi vágyainkon, és törődjünk többet szellemi létünkkel. Mindenki igyekszik erre a hónapra időzíteni a szabadságát. Ilyenkor különösen fontosak a jócselekedetek, hiszen ezekben a napokban sokszorosan felértékelődik Isten előtt minden jó tettünk. A böjt nemcsak a lelkünket tisztítja, hanem a testünket is: számos kutatás bebizonyította, hogy jó hatással van az egészségre.

A Ramadán havi böjt minden muszlimnak kötelező, aki megfelel a feltételeknek, vagyis mentálisan és fizikailag alkalmas rá, elérte a pubertást vagy a szellemi érettséget. Vannak esetek, amikor felfüggeszthetjük a böjtünket, például amikor utazunk, betegek vagyunk, gyermeket várunk, gyermekágyas, illetve szoptatós anyák vagyunk, vagy a havi ciklus napjaiban. Vannak, akik teljes mértékben mentesülnek a böjt kötelezettsége alól: a gyerekek, az értelmi fogyatékosok, akik nem felelősek a tetteikért, azok a krónikus betegek, akik valószínűleg nem gyógyulnak meg, és az idős emberek, akik gyengék a böjtöléshez. Nekik viszont minden nap meg kell etetniük egy szegény embert. A Ramadán utolsó napjaiban a muszlimoknak adakozniuk kell, a vagyoni helyzetüktől függően. Idén a legtöbb adományt Szomáliába küldték, enyhítendő az ottani éhínséget.

A Ramadán az iszlám év kilencedik hónapja, amely idén augusztusra esett. Az iszlám naptár a hónapokat a Hold változó pozíciója alapján számolja, így a Ramadán mindig nagyjából 11 nappal hamarabb kezdődik, mint az azt megelőző évben. Ha valamelyik országban látják az újholdat, a muszlim tudósok többsége szerint mindenhol elkezdődik a Ramadán, hiszen Mohamed próféta (béke legyen vele) az egész közösségnek mondta: »Böjtöljetek, ha meglátjátok, és szakítsátok meg böjtölésetek, ha ismét meglátjátok.« Amikor tehát ismét láthatóvá válik az újhold, véget ér a Ramadán.

Mohácsi Andrea

Forrás: www.sosinet.hu

A nem-muszlimok helyzete az iszlám világban a 20-21. században

Írta: Abdul-Fattah Munif

Szerkesztette: El Sorbagi Widad

Bevezető

Az iszlám vallás VII. századi megjelenése előtt a Közel-keleten és a mai iszlám államok területén különböző vallási közösségek éltek Bizánc, illetve a Perzsa birodalmak fennhatósága alatt. Ezek a közösségek a keresztény (főként kopt, etióp monofizita, jakobita, nesztoriánus), a zsidó és a zoroasztriánus vallású lakosságból tevődtek össze. A jakobiták Jordániában, a koptok Egyiptomban, a nesztoriánusok főként Irakban éltek. Zsidó közösségek éltek Bizáncban, Perzsiában és Észak Afrikában (Algériában, Tunéziában, Alexandriában).

Az iszlám megjelenésével új korszak kezdődött. Mohamed próféta nem üldözte az ahl al-kitáb (a Könyv népe) közösségeit, vagyis a fent említett vallások követőit, hanem úgynevezett vallási kisebbségként, védettséget élvező közösségként kezelte őket, ezért kapták az ahl al-dhimma (védelem népe – védett kisebbség) nevet. Kötelezve voltak a dzsizja (hadisarc) megfizetésére, illetve a földbirtokosok a kharádzs (földadó) kiadására, és ezzel felmentették őket a hadkötelezettség alól. Alacsonyabb kiadások terhelték őket, mint az iszlám birodalom előtti időkben. Sokan tértek át az iszlám vallásra, annak ellenére, hogy megvolt a vallásszabadságuk, templomaikban a harangozás kivételével minden szertartást megtarthattak, sőt a szegényebb más vallásúakat felmentették a dzsizja megfizetése alól.

A keresztes hadjáratok idején összeütközésbe került a nyugat és az iszlám világ. Ezek a hadjáratok legfőképpen az uralkodás és a fosztogatás céljául szolgáltak. Konstantinápoly keresztesek általi feldúlása és kirablása a mai napig nagy ellenérzéseket vált ki a keleti keresztények körében. A katolikus lovagrendek, templomállamok a legtöbb keleti keresztény felekezet szemében betolakodónak számítottak, ezért csupán jelentéktelen számban működtek együtt velük, arról nem is beszélve, hogy az európai keresztények eretnekek bélyegezték meg őket és nagyon kevés vallásszabadságot biztosítottak számukra.

Az iszlámra áttértek számának nagyságáról pontos adatok nincsenek, de ami biztos, hogy míg az iszlám megjelenésekor a keresztények kb. 95%-át képezték a lakosságnak, addig a 20. századra csupán 7%-át tették ki az össznépességnek. Munib Jounan püspök szerint sajnálatos, hogy Európában sokan még ma is abban a tévhitben élnek, miszerint a mai keresztények az iszlám vallásról tértek át a kereszténységre, és azt gondolják, hogy ezért ilyen csekély az arányuk. Nincsenek tisztában azzal, hogy mindig is éltek keresztények és zsidók a Közel-keleten. A források azonban azt bizonyítják, hogy a középkorban a nem-muszlimok kb. 90%-a áttért az iszlámra. Mások úgy gondolják, hogy a jelenlegi számok a keresztények üldözése miatt alakult ki, miközben teljesen más okokra vezethető vissza.

A középkorban a muszlimok egyrészt tolerálták a más vallásúakat, nem üldözték őket (eltekintve egy mamlúk-kori incidenstől), másrészt nagyobb részük áttért az iszlámra (a nem-muszlimok közül). Az egyetlen feltétele a békességnek és a toleranciának, valamint a vallásszabadság biztosításának, hogy a nem-muszlimok ismerjék el az iszlám kormányzás politikai fennhatóságát, vagyis hogy a birodalom külső profilja az iszlám.

Ezt a dhimma rendszert törölte el az Oszmán birodalom, a millet rendszer bevezetésével, amely vallási nemzetekké alakította át a különböző vallási közösségeket. Így mind a keresztény (görög ortodox), mind a zsidó, valamint az örmény közösségek új szabályok alá estek, több joguk, önálló bíróságaik és nagyobb befolyásuk lett. Igaz, hogy az oszmánok előtt is működtettek időnként önálló bíróságokat, de a dhimma rendszerben nem kerültek ki annyira az uralkodó iszlám birodalom közigazgatási köre alól, ahogyan a millet rendszerben. Ezzel lassan megszűnt a dzsizja rendszere, még több hivatali, adminisztrációs munkát láthattak el a nem-muszlimok az Oszmán birodalomban, sőt magára a szultánra is nagy befolyással voltak, akinek tanácsadói között szép számmal akadtak keresztény és zsidó hivatalnokok. A gyarmatosítással azonban még nagyobb nyomás nehezedett az Oszmán birodalomra, majd az első világháború következtében – melynek eredményeképpen szétesett a birodalom – az Anatóliába visszaszorult törökök végleg eltörölték a vallási kisebbségek fogalmát, a Millet rendszert is.

A 20. század elején végbement politikai változások következtében a nem-muszlimok helyzete eléggé fura képet mutatott. Az oszmánok alatt szinte állampolgársági státuszt kapott mindenki, tekintet nélkül vallási hovatartozására, és megszűntek az áttérésre ösztönző lelki illetve gazdasági motivációk is, nagyfokú aránynövekedést lehetett tapasztalni a nem-muszlimok körében, hiszen összehasonlítva a 16. századi arányokkal (a nem-muszlimok csupán 7%-ot képeztek), a 20. század küszöbén a mai Törökország területén a lakosság 20%-a volt nem-muszlim, és Libanon, Szíria és Palesztina területén a 33%-ot is elérte az arányuk. Az Európával való érintkezést a francia forradalom után főként a nem-muszlimok (keresztények, zsidók) folytatták, aminek elsősorban földrajzi okai vannak. Az iszlám előtti időkben ugyanis ezek a közösségek főként a Földközi-tenger partjain éltek, ezért a nem-muszlimok képezték a kereskedelmi szempontból elsőrangú városokban, kikötőkben a lakosság túlnyomó részét. A nyugati kultúra őket érte először, és csak másodsorban érte a muszlim népességet., és ez vezetett el ahhoz a gazdasági fellendüléshez, amely az arányok változását eredményezte.

Az első világháború azonban katasztrófához vezetett. A nacionalista Török Köztársaság kegyetlenül bánt a nemzeti egység megkérdőjelezőivel, vagyis azokkal a nem török etnikai közösségekkel, amelyek önállósulni óhajtottak. Ennek főleg az örmények és a kurdok látták kárát. 1915-1916 között Törökországban kegyetlenül lemészároltak több ezer örmény keresztényt, de a szunnita kurdokat sem kímélték. Ez tehát nem vallási üldözés volt, hanem nacionalista szélsőségesség, amely muszlimokat és nem-muszlimokat egyaránt sújtott. Ezzel tömeges emigráció indult meg Törökországból, Anatóliából keresztények (pl. szír ortodoxok) a mai Szíria területére, sokan például az észak-szíriai Aleppo városába emigráltak. A többi iszlám állam ekkortájt még többnyire gyarmatosítás alatt állt, így hasonló nacionalista törekvések még nem fejtették ki hatásukat. Ellenkezőleg, mivel a Közel-Kelet más országaiban etnikailag arab keresztények éltek (és élnek) így aztán a muszlim arabokkal együtt harcoltak a gyarmatosító nagyhatalmi erők ellen. A gyarmatosító államokkal együtt számos új keresztény felekezet vette meg a lábát, főként Palesztin és Libanon területén, de eljutottak Szudánba, Közép-Afrika muszlim többségű államaiba is, valamint a Távol-Kelet hagyományosan iszlamizált területeire is, mint például Indonézia és Malajzia. Ezekre a területekre a muszlimok a középkorban vitték el az iszlám vallás, főként a kereskedelmi kapcsolatok által, szemben a 12-13. századi birodalmak elleni hódításokkal, amelyek javarészt fegyveres harcok folytán biztosították a keleti területek iszlám fennhatósága alá vonását.

Összegzésképpen tehát elmondható, hogy a 20. század elejére kialakult helyzet a politikailag instabil állapot hatására, hol kedvező, hol pedig kifejezetten rossz helyzetet teremtett a nem-muszlim lakosság számára. Ahol a gyarmatosító országok uralkodtak, a nem-muszlimok gyarapodtak, és nagy befolyással rendelkeztek (Észak-Afrika, a Közel-Kelet Földközi-tengeri államai). Ahol azonban önálló nemzetállam jött létre, ott szomorú képet mutatott a helyzetük. Törökországban, az újdonsült önálló nacionalista államban eltörölték a korábbi kalifátusi rendszert 1924-ben, és a második világháborúig többször intéztek támadást vallási-etnikai kisebbségek ellen. Ugyanakkor Dél-Arábia, vagyis a mai Jemen jelentős zsidó kisebbséggel bírt, akiknek garantálva volt a vallásszabadságuk. A missziók következtében pedig evangélikus felekezetek jelentek meg, új keresztény közösségekként.

A nem-muszlimok a második világháborútól napjainkig

A következő részben sorra vesszük a különböző nem-muszlim közösségek helyzetét a 20. század második felétől, amelyben láthatjuk mi okozta a hatalmas demográfiai különbséget, amelyet a muszlimok és a nem-muszlimok arányának alakulása mutat. Először is vegyük sorra azokat a keresztény felekezeteket, amelyek az iszlám világban jelen vannak.

1.Keleti Ortodox Egyházak (más néven nem kalkedóniai ortodox egyházak). Négy egyházból állnak, amelyek a kopt ortodox, az örmény apostoli, a szír ortodox, a keleti asszír (szír) egyházak. Közülük a kopt ortodox egyház a legnépesebb, kb. 7 millióan vannak Egyiptomban.

2. Ortodox (kalkedóniai) Egyházak: Antióchiai Pátriárka, Alexandria Pátriárka, Jeruzsálemi Pátriárka és Ciprusi Antocephalis Egyház.

3. Katolikus Egyházak: Ezek közül vannak keleti katolikusok és latin katolikusok. A keleti katolikus egyházak: maronita, görög, melkita, káldeus, kopt, szír és örmény. A latin katolikus egyház: a Dzseníni Latin Pátriárka

4. Az Evangélikus egyházak: számuk 13 egyház, amelyek az Evangélikus Episzkopális Egyház (Jeruzsálemben, Iránban és Szudánban), a Luteránus Egyház Jeruzsálemben, a presbiteriánus egyház (Iránban és Szudánban). Két evangélikus egyház létezik: az egyik Tunéziában, a másik Algériában. Evangélikus keleti egyházak: Egyiptomban, Szudánban, Szíriában és Libanonban, a Nemzeti Evangélikus „Egyesült” Egyház Libanonban. Továbbá az Egyesült Közel-Keleti Evangélikus Egyház, valamint az Örmény Evangélikus Egyház. Ezeknek az egyházaknak manapság teljesen önálló egyházi bíróságaik vannak.

A becslések szerint 1900-ban a világon mintegy 15 millió arab keresztény élt, akik közül már közel 10 millió élt emigrációban. A palesztin keresztények az 1894-es adatok szerint 42.871 főt tettek ki, és ezzel az egész palesztin lakosság 13%-át tették ki. 1948-ra ugyan felemelkedett a számuk 145.000 fő körüli nagyságra, de a második világháborút követően, Palesztinában tragikus helyzet alakult ki Izrael állam megalakulásával. A nagyhatalmi erők politikai csatározásai és a katonai manőverek oda vezettek, hogy nagyszámú keresztény, illetve zsidó népvándorlás történt, amely tulajdonképpen átrendezte a nem-muszlimok földrajzi helyzetét. A palesztin keresztények közül megközelítőleg 50 ezren menekültek Ciszjordániába a muszlim menekültekkel együtt, akiket együttesen 756 ezer menekültként tartottak számon hivatalosan. Rengetegen menekültek Nyugatra, főként Észak-Amerikába. Az 1999-es adatok szerint a palesztin keresztények száma mindössze 180 ezerre tehető, és ez azt jelenti, hogy a migráció miatt nagyon csekély növekedés történt az 1948-as adathoz képest.

Egyiptomban élnek a legnagyobb számban keresztények. Az 1996-os hivatalos népszámlálás során a 68 millió lakos közül mindössze 3,313,419-en vallották magukat koptnak. A 2005-ös népszámlálás szerint 74 millió lakosa van Egyiptomnak, míg a jelenlegi becslések szerint a lakosság lassan meghaladja a 80 milliót. Az ortodox koptok képezik Egyiptom legnagyobb keresztény népességét, akik megközelítőleg 7 millióan vannak, így a lakosság közel tíz százaléka keresztény. A missziós tevékenységnek köszönhetően az ortodoxok közel 2.5 %-a tért át a katolikus hitre. A kopt egyház (al-Kanísza al-Qubtijjah) önálló egyházi bírósággal is rendelkezik, és az országgyűlésben is képviselteti magát. Egyes becslések szerint a kormányzati hivatalokban 20-30 százalékra tehető a kopt keresztények aránya. A 20. század elején, 1901-es adatok szerint a koptok a hivatali intézményekben dolgozók 43,32%-át képezték, és az akkori összbérek 40%-át vehették át. A muszlimokhoz hasonlóan katonai státuszba kerülhettek, sőt egy kopt családnak, a Ghali családnak sikerült több miniszteri állást is betölteni. A koptok saját bevallásuk szerint harmóniában élnek a muszlim többséggel. Makram Ebeid egyiptomi kopt író így fogalmaz: „Keresztény a vallásom, de kultúrám az iszlám”. Az arab keresztények nem tagadják meg arab identitásukat, és az iszlám kultúrához való tartozásukat.

Libanonban a 15-évig tartó polgárháború (1975-1990) következtében, 1980-tól kezdve mintegy 1 millió ember hagyta el az országot, többségben keresztények. Közülük mintegy 300.000 fő tartozott a maronitákhoz. A háború befejeztével újra nemzeti egységkormány alakult, amelyben azonos arányban találhatók meg a maronita keresztények és a szunnita muszlimok.

Irakban a káldeus keresztények számos magas rangú vezetőt adtak az országnak. Az iraki kormányban Tárik Aziz volt külügyminiszter például káldeus keresztény. A káldeusok formailag ugyan egyesültek Rómával, ezért katolikusnak is szokták nevezni őket, de a 20. században hivatalosan is megszakították a kapcsolatot és leváltak Rómától.

Szudánban ugyancsak hosszú polgárháború után kiegyeztek a felek, és a népszavazás eredményeképpen Dél-Szudán levált a szunnita muszlimok által felügyelt északi területtől, amely azt jelentette, hogy egy új ország jött létre, amelyet többségében afrikai keresztények lakják.

Most tekintsük át a zsidó közösségek helyzetét. A 20. század elején számottevő zsidó közösségek éltek Észak-Afrikában, Jemenben, Iránban és Irakban, valamint Törökországban. 1948 előtt 265.000 élt közülük Marokkóban, 130.000 Algériában és 74.000 Tunéziában. Ugyanabban az időszakban 120.000 iraki, 67.000 egyiptomi és 51.000 jemeni zsidó élt a keleti területeken. Törökországban 1945-ben 77.000, Szíriában pedig 31.000 körül volt a zsidó lakosság száma.

A Palesztinába való bevándorlás után a következőképpen alakult a zsidók száma az iszlám világban: Marokkóban manapság 30.000-en lehetnek, Törökországban 20.000-en. Iránban 25.000-en. Szíriában már nem élnek zsidók, Jemenben kevesebb mint 5.000 fő lakik a Szada nevezetű, északi városban. Ez a nagy zsidó népvándorlás ugyanakkor elenyészik a keresztények emigrációihoz képest, de jelentősen befolyásolta a világ közvéleményének alakulását, hiszen sokan azt hitték, hogy üldözve voltak az iszlám országokban, miközben egyértelműen a gazdasági élet kecsegtető ígéretei miatt vándoroltak ki, akárcsak azok a keresztények akik az Egyesült Államok, Kanada, Óceánia, Nyugat-Európa és Dél-Afrika felé vették útjukat.

A nem-muszlimok hozzávetőlegesen a lakosság 4,4%-át képezik a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Az emigráció okozta népességfogyatkozás a nem-muszlimok körében erősödő tendenciát mutat, ugyanakkor a muszlim lakosság robbanásszerűen nő, és ezek a folyamatok az arányok elmozdulását eredményezték. Az emigráció, amely a legfontosabb oka a demográfiai csökkenésnek, a bizonytalan közel-keleti politikai és biztonsági helyzet, valamint a rossz gazdasági tényezők miatt erősödik. Ezek a rossz életkörülmények egyébként sújtják a muszlimokat, és a nem-muszlimokat is egyaránt. A különbség az, hogy a keresztény emigránsokat szívesebben látják Európában és Nyugaton, mint a muszlimokat.

A másik tényező az, hogy a 19. századtól kezdve jelentkeztek a családi, és szociális különbségek, amikor is az európai oktatás megjelent a keresztény közösségeknél, és utóbbi a család hagyományos fogalmának átértékelését váltotta ki, ami oda vezetett, hogy a keresztények általánosságban nézve inkább fordítanak gondot gyermekeinek jövőjére, oktatásuk magas szintre való emelésére és ebbe fektetnek bele anyagilag, mintsem hogy a gyermekek számát növeljék. Ezzel szemben a muszlimok, akiknek a száma eléri az 1,6 milliárdot még a hagyományos családtervezés mellett döntenek, vagyis nyugodtan vállalnak akár 7-8 gyermeket is.

Láthattuk eddig, hogy valójában az emigráció és a születések arányának csökkenése idézik elő a nem-muszlim közösségek aránybeli csökkenését. Ennek ellenére vannak olyan politikusok, újságírók és elemzők, akik keresztény üldözésről beszélnek, és média hatására egyesek a muszlim mozgalmakkal riogatnak, pedig azok alapvetően nem akarnak mást, csupán megreformálni országaikat, annak érdekében, hogy erősebb politikai és gazdasági súlya legyen az iszlám országoknak. Ezek a törekvések általánosságban sosem keltettek félelmet a nem-muszlimok körében. Szó sincs tehát vallási üldözésről, áttérésre való kényszerítésről és intoleranciáról. Ez nem zárja ki hogy nem történhetnek elvétve olyan sajnálatos események, amelyek vallási színezetet kapnak (mint legutóbb Kairóban és Alexandriában). Időnként tehát előfordulnak kisebb atrocitások, és vallási türelmetlenség, de a 20. század elejétől kezdve a keresztények rohamosan csökkenő aránya nem üldöztetés, hanem főként a gazdasági feltételek romlása miatt jelentkezik.

A libanoni és a szudáni polgárháború után egyre inkább a megbékélés és az összefogás jellemzi a nem-muszlimok és a muszlimok kapcsolatát. A legtöbb arab-keresztény politikus, a művelt réteghez tartozó kiemelkedő írók, gondolkodók mind-mind a párbeszédet tartják szem előtt, sőt mintegy kapocsként, közvetítőként látják szerepüket a Nyugat és az iszlám közötti párbeszédben. Az iszlám világ nyitott a nem-muszlim közösségek előtt, de természetesen itt a hagyományos ahl-al-Kitáb, „A Könyv népe”, vagyis az isteni – monoteista – kinyilatkoztatások követőiről van szó. Sokszor előjön egy kérdés, hogy a hindukat miért nem tolerálják a muszlimok. Inkább arról van szó, hogy egyes muszlim közösségek nem tűrik el a hindu fennhatóságot (Kasmír) és ezért folytatnak felszabadító gerillaháborút.

Indiában ugyanakkor 250 millió muszlim él, és amióta az indiai kormány végleg eltörölte a kasztrendszert, valamint teljes vallásszabadságot biztosította a muszlimoknak, csak elvétve vannak incidensek. Ugyanakkor az iszlám jog nem tartja egyistenhitűnek a hinduizmust, ezért nincsenek hinduk, csak elenyésző számban Pakisztánban, és Bangladesben, de egyezményeket lehet kötni az iszlám jog szerint, ha a békés megoldás a rövidebb út a helyzet megoldására.

A másik kérdés amely ugyancsak elő-elő tör, hogy miért nincsenek nem-muszlim közösségek Szaúd-Arábiában. Tudni kell azonban, hogy Szaúd-Arábia nagyon kivételes helyzetben van, mivel az iszlám két legszentebb területének Mekkának, és Medinának ad otthont. Ezeken a területeken más vallás nem képviselheti magát. Mohamed Próféta azt az utasítást adta, hogy aki az „Arab-szigeten” (Mekka, Medina és környékei) él, az csakis muszlim lehet. Ez azt jelentette, hogy a tiszta vallási tanítások színhelyein ne keveredjenek a vallások, ne legyen esélye a szinkretizmusnak. Ha alapul vesszük azt a történelmi tényt, hogy a fent említett utasítás már azután jelentkezett, hogy az arab törzsek többsége, amelyek leginkább bálványimádó, nem kinyilatkoztatott vallás követői voltak, nem nehéz elképzelni az utasítás szimbolikus értelmét, a vallás megőrzésére való utasítást. Ez pedig elképzelhetetlen a vallás forráshelyeinek tisztán való megőrzése nélkül. Az iszlám képes volt a korábban egymás ellen harcoló, folyamatos viszályokban élő arab törzsek egyesítésére, egy roppantul egyszerű és tiszta vallási tanítás által, a Korán által, amelyen át megtalálják az élet nagy kérdéseire a választ, lelki megnyugvást ajándékozott nekik, és felülemelkedik a sok, hosszú évtizedeken át tartó törzsi fanatizmuson.

Mohamed próféta a hagyomány szerint 360-nál is több bálványt zúzott szét a Mekkai szentély, a Kába körül, amelyet még Ábrahám, és Izmáel próféták alapítottak. Ezek után érthető, hogy ilyen tisztán akarják megőrizni ezt a helyet, valamint a prófétai mecsetet Medinában, amelyek az egyistenhit központjai és jelképei is egyben. A muszlimok nem imádnak szimbólumokat képek, vagy faragott bálványok előtt nem borulnak le, de Mekka felé imádkoznak a világ minden táján, amely számukra Isten kinyilatkoztatásának helye és az egy Isten imádását jelenti. Nyilván más vallásoknak is meg van a saját szent területei. Mit szólna a Vatikán, ha egyesek egy Krisna templomot szeretnének alapítani Vatikánvárosban, és ha minden más vallás is szeretné ott képviseltetni magát? Minden vallási közösségnek joga van kisajátítania saját szent területeit, amelyeken fennállnak az adott vallás központjai, zarándoklati célpontjai Ugyanakkor Szaúd-Arábia más területein élnek keresztények, akiket munkaszerződés köt a Királysággal, vagyis nem telepedhetnek le, hanem ideiglenes dolgoznak ott, majd a munkaszerződésük lejárta után távoznak onnan.

Végezetül idézem Hind Abu Kabawat arab-keresztény író mondását, aki azt mondta: „Nem vendégek vagyunk az iszlám földjén, egy egységet képezünk velük, és mindig nagyobb vallásszabadságot élveztünk, mint az Európai „eretnek” felekezetek, a kormányzó népek hatalma alatt”. Így aztán a keresztényeket az iszlám világban sosem veszélyeztette „Inkvizíció” hanem mindegyik felekezet önrendelkező volt, saját bíróságaikat ők működtették, és részt vettek a nagy tudományos munkában a középkorban, és jelenben is.

Források:

Abu Kawabat, Hind: The evoling relationship of the christian minoritiy and the state in the Middle East (a szerző keresztény teológus-író)

Al-Abed, Saleh: A nem-muszlimok jogai az iszlám államban

Al-Ghazali, Muhammad: A fanatizmus és a tolerancia a kereszténység és az Iszlám között

Jonnan, Munib: The history and challenges of Arab Christians (a szerző püspök)

Philippe, Farques: SAIS Review v. 21. no. 2. (Summar/Fall 2001) (a szerző francia demográfus)

W. Montgomery Watt: Az Iszlám rövid története

The Catholic world report 2002

A Magyarországi Muszlimok Egyháza

A Magyarországi Muszlimok Egyházát a rendszerváltás előtti években létrehozott Iszlám Diákegyesület tagjai és más Magyarországon élő muszlimok alapították, akik elégedetlenek voltak az addigi muszlim közélettel. Egyházunk fő célja biztosítani a muszlimok számára a lehetőséget arra, hogy olyan módon gyakorolhassák vallásukat, amely megfelel a Szent Korán tanításainak és Mohamed próféta hagyományának. A Magyarországi Muszlimok Egyházának fő tevékenységei: - Imahely üzemeltetése a napi öt ima, közöttük a Pénteki ima megtartása céljából. Egyházunk három városban tart közösségeink részére pénteki imádkozást, Budapesten, Szegeden és Pécsett.- A kötelező adakozás (jótékonykodás) megszervezése.- A Ramadán havi böjttel kapcsolatos tájékoztatás és a böjtölők étkeztetésének lebonyolítása.- A mekkai zarándoklat idején zarándokcsoport szervezése és elkalauzolása.- Iszlám vallási ünnepekre vallási programok szervezése (a Böjtünnep és a Zarándoklati ünnep alkalmával). - Iszlám hittan tanítása a gyerekeknek arab és magyar nyelven.- Részvétel a vallási párbeszédben.- Ismertető előadások tartása egyetemeken, iskolákban, közösségi házakban, klubokban.- A muszlimok és más vallásúak közötti kapcsolat erősítése a társadalmi és gazdasági kapcsolatok fejlesztése céljából.- Muszlim menekültek segélyezése a befogadó állomásokon.- A büntetés végrehajtás intézményeiben a muszlim vallású személyek lelki gondozása.- A muszlim országokból érkező turisták segítése vallásuk gyakorlásában, akár a helyi imahelyekről és az érvényes imaidőkről való tájékoztatás, akár az iszlám magyarországi emlékeiről való informálás által.

A hívő ember életútja: Vallásközi képzés II.

A pannonhalmi Békés Gellért Ökumenikus Intézet (BGÖI)
és a Vallásközi Párbeszéd Társasága (VPT)

szeretettel hív második vallásközi képzésére:

A hívő ember életútja:

Vallásközi képzés II.

Időpont:

2011. szeptember 9–11.

(péntek délutántól vasárnap délutánig)

Helyszín:

Szent Arnold Lelkigyakorlatosház

1223 Budapest (Budatétény), Bajcsy-Zsilinszky u. 3–5.

(http://www.verbita.hu/verbita.php?id=12)

A negyvenfős találkozó és képzés mindazon hívő (elsősorban 18 és 45 év közötti) ember számára nyitott, aki:

– kíváncsi más felekezetű (evangélikus, ortodox, református, római katolikus, vagy éppen unitárius), illetve más vallású (például bahá’í, buddhista, Krisna-tudatú, muszlim, zsidó) kortársa hétköznapjaira és ünnepeire;

– szeretne eleven tapasztalatokat szerezni az őszinte vallásközi párbeszéd területén;

– és szívesen töltene el egy lelkileg gazdagító hétvégét szép helyen és baráti társaságban.

Részvételi díj (amely magában foglalja mindkét napra a szállást és az étkezést):

4000 Ft

Jelentkezni 2011. augusztus 15-ig a következő elérhetőségen lehet:
Koczóhné Járay Erzsébet k.j.zsoka@gmail.com

Máté-Tóth András: Szűrés-csavarás

Máté-Tóth András: Szűrés-csavarás

Áttekinthetetlen előkészítés és ritkán tapasztalhatóan fordulatos zárószavazás eredményeként született meg A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvény Országgyűlés által elfogadott változata. Sajnos mindkét folyamat mögött a nyilvánosság számára nem ismert egyeztetések, önkényesnek vélelmezhető intézkedések, nem kellőképpen összehangolt politikai stratégiák, valamint a vallásjogi és vallásszociológiai szaktudás kiaknázatlansága érhető tetten. A parlament elé június 14-én beterjesztett és július 11-én elfogadott törvény szövege nagyobb figyelemmel előkészítve méltóbb lehetett volna a témához és a törvény sarkalatos volta által megkövetelt színvonalhoz.

Nem megalapozottak azok a felvetések, amelyek szerint a törvény a jelen állapotában sérti a vallásszabadságot, nem felel meg az EU-tagországok törvényhozási gyakorlatának, elbukik az EU alkotmányos próbáján, hátrányosan különbözteti meg a vallási közösségeket, illetve visszamenőlegesen jogokat von meg. Garantálja ugyanis a szabad vallásgyakorlatot, pontosan úgy, ahogyan az emberi jogok alapokmányában szerepel. Ettől persze még kérdéses, hogy a nyilvántartásba majdan nem kerülő vallási közösségek tagjai és intézményei megelégszenek-e a számukra felkínált egyesületi formával, vagy miképp próbálnak érvényt szerezni meggyőződésüknek a hazai és európai fellebbviteli fórumokon.

Az új törvény olyan szempontok alapján okoz csalódást, amelyekről sajnos nem folyt vita. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a keresztény vallás jellegzetességeiből alkot más vallásokra vonatkozó kritériumokat. Például „természetfelettiről”, illetve „rendszerbe foglalt hitelvekről” beszél. Az előbbi alapján például a buddhista vallási közösségek, az utóbbi miatt a zsidó közösségek nem lennének bejegyezhetőek. Hasonlóan elődjéhez, a 90/IV-es törvényhez, az új jogszabály a vallási közösségek legtágabb körét egyháznak nevezi, ami vallástudományi szempontból téves, azokra a vallási közösségekre nézve pedig, amelyek magukat nem tekintik egyháznak – a kereszténységen kívül szinte mind ilyen –, sértő is.

Azt a célt tűzte ki, hogy rendet tesz a bejegyzett vallási közösségek területén, más szóval kiszűri azokat a közösségeket, amelyek nem vallásiak. Ezt részben a vallási tevékenység, részben a bejegyzési procedúra pontosításával kíséreli meg. De minthogy az előbb említettek miatt az elsőt nem lehet majd megfelelően érvényesíteni, az utóbbiakra nézve pedig számos további törvényt és rendeletet helyez a szöveg kilátásba, a törvény nem teljesíti a kitűzött célt. A szövegben szereplő következetlenségeket a későbbiekben ki kell küszöbölni, vagy valamilyen módon ellensúlyozni.

A törvény szükségességének legkorábbi indoklásától kezdve folyamatosan előkerült a „bizniszegyház” kifejezés, az új szabályozás egyik céljának pedig azt tekintik, hogy „kiszűrje” ezeket. Amihez két megjegyzés kívánkozik.

Azok a civil szervezetek, amelyek a 90/IV-es törvény alapján egyházként jegyeztették be magukat, nem követtek el semmiféle visszaélést, egyszerűen csak éltek a túlságosan tágra nyitott bejegyzési és támogatási lehetőséggel. Ezeket a közösségeket jogtalan megbélyegezni és kriminalizálni. Nekik a törvény, illetve a hozzáfűzött kommentárok azt üzenik, hogy társadalmilag hasznos tevékenységüket nem egyházként tovább folytathatják.

Az egész törvényalkotási igény, illetve folyamat révén azonban bizonyos értelemben az összes vallási közösség „bizniszegyház” lett. Hiszen a vallási természetű különbségtétel mellett – ami láthatóan a legkevesebb vitát váltotta ki, s amihez a legkevésbé értettek az előkészítők és a döntéshozók – voltaképpen kizárólag arról van szó, mely vallási közösségekkel akar a (mindenkori) kormány támogatási megállapodást kötni. A törvény azt tűzte ki célul, hogy ezt a kritériumrendszert úgy alkotja meg, hogy az formális és ezáltal kivonható legyen az aktuális kormánykoalíció politikai ízlése alól. Ezt a célt egyáltalán nem érte el, minthogy a néhány eleve bejegyzett közösségen túl az összes többi jelentkezővel valójában önkényes alapon szerződik a kormány. Az Országgyűlés pedig az új nyilvántartási kérelmek kapcsán várhatóan már ősztől végeláthatatlan vallásvitákba bonyolódik.

MÁTÉ-TÓTH ANDRÁS

A szerző teológus, valláskutató, a Szegedi Tudományegyetem professzora

http://hvg.hu/hvgfriss/2011.29/201129_szurescsavaras

2011. július 20., szerda (Az írás a HVG 2011/29. számában is megjelent.)