1.
tétel
Az egyet-nem-értés nem támadás.
Aki úgy gondolja, hogy egy másik
valláshoz jobban vonzódik, vagy semmilyen valláshoz nem vonzódik, megteheti. A
mi világnézeti környezetünk lehetőséget ad szabad véleményalkotásra bármilyen
kérdésben a jog határain belül – hazánkban a vallás magánügy.
Értelemszerűen nem kell olyan
dogmákat védenem, amelyekben nem hiszek. Viszont lehetőségeimhez mérten ki kell
állnom amellett, hogy mindenütt az egész világon gyakorolhassa a vallását, és hirdethesse
az értékeit mindeniki, az is, akivel teológiai értelemben nem értek egyet; legyen
bár zsidó, buddhista, muszlim, hindu, vagy keresztény.
A CSI (Christian Solidarity International) az Amnesty International
társszervezete. Ők nyújtanak erkölcsi, jogi, anyagi védelmet azoknak a
keresztényeknek, akiket a Harmadik Világban a hitük miatt üldöznek. Honlapjukon
rendszeres tájékoztatást adnak az elért eredményekről: bebörtönzött lelkészek,
misszionáriusok kiszabadulásáról, nagy összegű segélyek eljuttatásáról a
megfelelő helyekre, rabszolgának eladott gyerekek kivásárlásáról stb. Néha csak
aláírást kérnek, néha pénzt is. Jó, ha legalább tudunk a tevékenységükről.
2. tétel
A dogmatikai vita ugyanakkor nem
a mi dolgunk. Azt végzik helyettünk képzettebbek, mégpedig nagyon kultúrált
formában. A hitviták ideje lejárt. (Ez viszonylag új dolog. Egy 1949-ben
íródott katolikus hittankönyvben láttam, hogy protestáns istentiszteleten részt
venni bűn, amit meg kell gyónni. Arról, hogy egyéb, nem-keresztény vallások is
léteznek, nem történik említés)
Mikor változott meg a helyzet?
Konkrétan 1958 és 63 között, akkor volt u.is a II. Vatikáni Zsinat. Itt komoly
nyitás történt sokféle szempontból. Minket ezek közül a Nostra Aetate c. dokumentum érint, amely sorra veszi, és nagy
tisztelettel mutatja be a világvallásokat. A Zsinatot követően ökumenikus és vallásközi vegyes bizottságok
alakultak a Vatikánban, amelyek nem térítik egymást, hanem ismerkednek, és azt
kutatják, hogy miben lehetséges az együttműködés, és miben nem.
Más, részben civil
kezdeményezések is alakultak ugyanebből a célból – ilyenek pl. a Weltethos,
vagy az ICCJ.
A változás lassú, és időnként a
Lenin által felvázolt módon zajlik (két lépés előre, egy hátra). De annyit
mindenképpen tudnunk kell, hogy a reformzsinat előtti idők már nem térhetnek
vissza.
3. tétel
Nekünk az „utca emberé”-vel van, ill. lehet dolgunk. Ki ő? A rokon, a barát,
a kolléga, a szomszéd, vagy az a másik influenzás, akivel egymásra köhögünk a
körzeti orvos várószobájában. Mindegy. Az a lényeg, hogy ő érzelmileg befolyásolt és alulinformált, más szóval előítéletei vannak.
Szükséges és lehetséges taktikai
lépések:
a, Amikor a partnerünk állít valami barátságtalant, próbáljuk
kideríteni, miről beszél. (Pl. sokan vitatkoznak arról, hogy antiszemiták-e a
történelmi keresztény egyházak, de az ellentétes véleményt képviselők nem
állapodnak meg arról, hogy mi az antiszemitizmus. Vagy: szócséplés arról, hogy
politizáljanak-e az egyházak, de a felek nagyon különféleképpen határozzák meg,
hogy mi a politizálás.)
Mindenképpen igyekezzünk
megtalálni vele a közös definíciót, mert
még az is lehet, hogy egyetértünk.
b, Ne engedjük, hogy
általánosítson. (Pl. „A katolikus papok vagy homokosok, vagy pedofilek,
vagy szeretőt tartanak.” „Nem értenek semmihez, de elvárják a tiszteletet és
azt, hogy a nép higgyen nekik.”) Partnerünk nyilván nem alaptalanul mondja,
amit mond, de a számtalan kivételről nem vesz tudomást. Ezek közül néhányra
kell felhívni a figyelmét – türelmesen és barátságosan.
c, A szerecsenmosdatás nem kötelező! Sőt!
Amint nem kötelező megvédeni
azokat a hittételeket, amelyeket magunk nem osztunk, nem kell takargatnunk vagy
mentegetnünk a szerintünk helytelen cselekedeteket, gyakorlatot sem. Jézus
elítéli a bűnt, de lehetőséget ad a bűnösnek, hogy tiszta lappal induljon. Ha
az adott cselekedet vagy döntés ennek ellenére nálunk annyira kiverte a
biztosítékot, hogy lesújtó véleményt alakítottunk ki az adott személyről,
csoportról is, még mindig mondhatjuk – türelmesen és barátságosan -, hogy
nagyon sajnáljuk a történteket, és reméljük, van az adott helyzetből kiút. Semmiképpen
se öntsünk olajat a tűzre!
4. tétel
Milyen oldalról érheti leginkább
támadás a kereszténységet? (Persze nem Indiában, vagy Algériában, hanem a mi
környezetünkben.)
A, agnosztikus oldalról,
vagyis olyan emberek részéről,
akik nem sokat tudnak a kereszténységről, vagy amit tudnak, rosszul tudják.
Ezek többsége gyerekkorában kötődött valamilyen fokon valamelyik keresztény
csoporthoz, egyházhoz, de súlyos csalódás érte és kiábrándult. Támadásai arról
szólnak, hogy a csalódottságát igyekszik igazolni, alátámasztani.
- Számára jelentős támadási
felület a történelmi egyházak konzervatív
mivolta. Ez részükről természetes, mert elég régóta fennállnak, és
ragaszkodnak a jól bevált értékekhez. A baj akkor kezdődik, ha egy keresztény
csoport, vagy egyház valamelyik konzervatív párt szekértolójává válik, és
kiszolgálja annak rövidtávú, politikai érdekeit. Ha egy agnosztikus vitapartner
ez utóbbit teszi szóvá, akkor sajnos a 3/c taktikai lépés válik indokolttá.
- Gyakran hallható az antiszemitizmus vádja is. Ilyen esetben
a 3/b megoldást javaslom. Az antijudaizmus ugyanis keresztény találmány.
Évszázadokon át befolyásolta a teológiát és a közbeszédet, de a Holokauszt után
a felelősségteljes egyházi és világi személyek élesen szembefordultak a korábbi
kétkulacsos, vagy kimondottan nácibarát egyházpolitikával, és elhatárolták
magukat tőle. (Németországban legalább is ez történt.) A mai Magyarországon
léteznek ugyan „zsidózó” papok, lelkészek, hitoktatók, de hallgatottságuk nem
számottevő, a hivatalos orgánumokban pedig nincsenek ilyen megnyilvánulások. Az
ellenkezőjére több példa van. Az antiszemitizmus táptalaja lényegében kívül
került az egyházakon.
B, Jelentősebb és alattomosabb támadások jönnek ezotérikus oldalról. A lélektani kiindulópont
itt ugyanaz, mint az agnosztikusok esetében, csak itt a delikvens nem a vallás
elutasításában landol, hanem a babonában.
(Asztrológia, jóslás, rontáslevétel stb.) Igénye van a hitre, de azt nem
egy másik vallásban keresi és találja meg. Hasonlattal élve nem egy másik
tiszta forrásból iszik, hanem valami ciszternából.
Kétféle ezotériáról tudunk.
- visszatérés egy Európában már kihalt, pogány kultuszhoz
Esetünkben ez a honfoglalás előtt
gyakorolt természetvallás égig érő fával, sámánokkal, csodaszarvassal,
turulmadárral stb. (Több ilyen csoport is van, megtekinthetők az Interneten.)
Úgy vélekednek, hogy Szent István
elárulta a magyarságot, amikor a kereszténység fölvételét kötelezővé tette, felnégyeltette
Koppányt, a rovásírással telerótt botokat elégettette, és a régi vallás pozitív
hozadékát (pl. népi gyógymódok) is kisöpörte a köztudatból. Az egyik ilyen
ezotérikus csoport jelenleg ott tart, hogy Jézus magyar volt, az ószövetségi
törvény-vallással a magyarok ősi, egyistenhívő szeretet-vallását állította
szembe, ezért ölték meg a zsidók.
- egy távol-keleti vallási irányzat, vagy gyakorlat nyugativá
maszkírozása
Ezek a keleti ihletésű ezotérikus
irányzatok jobban hasonlítanak egymáshoz, mint az életre csókolt pogány
kultuszok - nemzeti jellegük tulajdonképpen nincs is. Azért támadják a
kereszténységet, mert elhatárolódik a reinkarnáció és a karma törvényének
tanításától. Nem követik ugyanakkor a távol-keleti vallások egyikét sem, noha
többségük előírja a vegetarizmust és a gyakori meditációt. Szerintük a
monoteista vallások mind elavultak, a Káli Juga (a legsötétebb világkorszak)
termékei, és nemsokára elsöpri őket az Örök Törvény.
Bármelyik csoporthoz tartozzon is
vitapartnerünk, nehéz dolgunk van. Az agnosztikusnak – főleg, ha művelt és
tájékozott -, gyakran kell igazat adnunk. Az ezotérikus csoporthoz tartozó
viszont könnyen mondhatja, hogy az egyházak teológiai okfejtései elzúgnak a
feje fölött, a templomaikban fázik (lelki értelemben is), mostani helyén
viszont olyan közeg veszi körül, amelyben jól érzi magát.
Nekem eddig az az – alapvetően
keresztény – módszer vált be, hogy időt szántam az illetőre, és igyekeztem
kimutatni, hogy szeretem, noha a másik oldalon állok. A keresztény történelem
példamutató alakjairól is el lehet pottyantani egy-egy, a beszélgetés témáját
érintő történetet.
Az „előadás”t követő vita során elhangzott néhány figyelemreméltó
kiegészítés ill. helyreigazítás.
1, Nem határoztam meg pontosan,
hogy kit tekintek agnosztikusnak.
Nos, a szót annak eredeti (görög)
értelmében használtam. „A-gnózisz” = nem tudás. Agnosztikus tehát az, aki nem
tudja, van-e Isten, lényegében ezzel a kérdéssel nem foglalkozik.
2, Lesújtó a véleményem az
ezotériáról. Hát, ez sajnos igaz, az ezotériát általában gyenge minőségű valláspótléknak
tartom.
Helyt adok viszont a felvetésnek,
mert ezzel megszegtem a saját magam által hozott 2/b szabályt, vagyis
általánosítottam. Korrigálom az álláspontomat, amennyiben tényleg nagyon
sokféle ezotérikus irányzat, iskola és közösség van, de nem mind viselkedik
ellenségesen a monoteista vallásokkal szemben. Még ugyanazon csoporton belül is
megfogalmazódhatnak különféle vélemények. Védekezni pedig csak akkor kell, amikor
támadás ér, előbb semmiképpen. Aki tehát nem bánt senkit, nyugodtan higgyen és
csináljon, amit akar – csak arra ne számítson, hogy követőket fogok neki
toborozni.
Ha pedig megbánt, akkor is legyek
észnél. A közelmúltban ért egy megjegyzés, szó szerint a következőképpen:
„Gyűlölöm a kereszténységet!” Aki mondta, szeret engem, a megjegyzését nem
nekem szánta (pontosan nem is tudom, kinek), lehet, hogy csak úgy kijött
belőle, mint a kötőszavazás a kamaszokból. Nálam mégis csúnyán kiverte a
biztosítékot, és kétszeres hibát követtem el.
a, Nem kérdeztem meg, hogy
konkrétan mi baja van, kivel van baja, bántotta valaki, vagy csak félreértett
valamit a Bibliában. Mert egy egész vallást, egy egész kultúrát nem lehet
gyűlölni. Nem kérdeztem meg tőle, hogyan jutott idáig.
b, Nem vettem tekintetbe, hogy ő
nem egy fej-nehéz, hanem egy indulat-nehéz ember, akit az érzelmei motiválnak
elsősorban, a szavait is jobbára az indulatai vezérlik. Valószínűleg gyököt
kellett volna vonnom az idézett megjegyzésből, aminek eredményeképpen talán az
derült volna ki hogy „utálom a spanyol inkvizíciót, meg a keresztes háborút”.
Jó, azokat én is utálom, csak nem tudom őket meg-nem-történtté tenni.
3, Elhangzott egy kifogás, mi
szerint az ezotérikus irányzatok, iskolák és csoportok nem vallások, de nem is
valláspótlékok, mert önálló szertartásaik és vallási jellegű hagyományaik
nincsenek.
Ez csak részben igaz. Az újpogány
közösségek nagy része kapcsolatot tart azokkal a népekkel, ahol még működnek
varázslók, sámánok stb.-k (a magyar ősvallás követői pl. a csuvasokkal), és
igyekeznek átvenni tőlük bizonyos szertartásokat. A távol-keleti iskolákat
utánzó, vagy azokhoz kapcsolódó csoportok pedig hagyományaikat és
szertartásaikat többnyire onnan koppintják, legendaviláguk is arra hajaz.
4, Végső tanulságként talán az
fogalmazható meg, hogy ha egy kívülálló bármilyen okból igazságtalanul fogalmaz
meg egy hangsúlyosan negatív véleményt valamely keresztény egyház, tanítás,
magatartásforma stb. ellen, nem abban a
regiszterben kell válaszolni, amelyikben a támadás elhangzott. És nagyon
oda kell figyelni arra a személyre, aki a véleményt megfogalmazta. Jobb esetben
sok dologra megtaníthatjuk egymást…
Egészítsétek ki ezt az anyagot – aki ott volt, azért, aki meg nem volt
ott, azért.
Legközelebb a zsidókról lesz szó, gyúrjatok a témára!
Judit
